Szerző: HELLER ÁGNES
2019.08.09.
Tönkő Vera
A mai napon, június 12-én Anne Frank 90. születésnapjáról emlékezünk meg. Egy hónappal ezelőtt, május 12-én az én 90. születésnapomat ünnepeltük. Én életben maradtam, mert 1945. január 16-án fölszabadított az orosz hadsereg, ő viszont két hónappal később, márciusban meghalt Bergen-Belsenben, megölték. Ő osztozott az európai zsidók sorsában, én a véletlen folytán elkerültem. Mi, akik a véletlennek köszönhetően túléltünk, sosem szabadulhattunk a bűntudattól, amiért mindenki más helyett életben maradtunk.
Még fiatal voltam, amikor először olvastam Anne Frank naplóját, és egy olyan fiatal lánynak a szemével olvastam, aki sok tekintetben osztozott Anne élményeiben. Olyan volt ő nekem, mintha elveszített rokonaim vagy barátnőim egyike lett volna. Története két, Auschwitzban elgázosított unokahúgom történetével volt egyazon, meg a barátaiméval, fiatal fiúkéval, akiket magyar nácik, nyilaskeresztesek gyilkoltak meg.
1944-ben még közös volt a történetünk. Anne Frankhoz hasonlóan örültünk a sztálingrádi vereségnek, Mussolini bukásának, a Hitler ellen elkövetett, jóllehet sikertelen merényletnek, meg persze június 6-ának, a D-napnak. Anne Frank naplóját első ízben olvasva újraéltem akkori örömeimet és félelmeimet. Eszembe jutott, mint oly sokszor, Auschwitzban meggyilkolt apám, akihez ugyanolyan közel álltam, mint Anne az ő Pimjéhez. Elcsodálkoztam, micsoda reményekkel volt tele Anne, micsoda elképzelései voltak a háború utáni napokról akkor, amikor én még bizonyos voltam benne, hogy nem fogunk életben maradni.
A zsidó családok közötti konfliktusokat is jól ismertem, az én életemben ugyan máshogy hívták őket, de ugyanolyan önzők és ostobák voltak. Bizonyos értelemben irigyeltem Annét a hazájáért – amiért olyan sok holland keresztény kész volt segíteni a zsidóknak.
Anne története azonban alapjában véve mégis egy olyan okos és bátor zsidó lány története, akiből egy év leforgása alatt felnőtt nő lett, és aki soha nem élvezhette azoknak a fiataloknak az életét, akik közé magam is tartoztam.
Most, hogy csaknem 70 év elteltével újra elolvastam Anne naplóját, az emlékeim nem lettek ugyan mások, de gondolatom sok más támadt. Az első gondolatom azonban még mindig a bűntudatból fakadt. Halottainkat annak idején nem sirattuk el úgy, ahogyan kellett volna, mert túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy éljünk. A gyász ideje késve jött el, inkább a traumaelbeszélés kapcsán: a gyászunkkal gyógyítottuk magunkat.
Anne Frank nekem örökre megmaradt 15 évesnek. Túl korán fosztották meg a jövőtől, akárcsak unokahúgaimat és fiatalkori barátaimat. 1945 márciusában megállt az idő.
Mégis itt ülünk most a frankfurti Paulskirchében, hogy a 90. születésnapjáról beszéljünk. Az egész világ ismeri Annét. Hogy miért?
Mert írt. Mert naplójában a múltat jelenné változtatta, a holtakat élőkké. A szavak csodája által. Az irodalom csodája által.
Anne Frank naplója nemcsak a szenvedés, a zsidó sors dokumentuma, hanem egyben egy olyan gyereknek a története is, aki ebben a sorsban, ennek a sorsnak a következtében talál önmagára. Anne ez alatt a rövid idő alatt csinálta végig azt, amit Nietzsche így fogalmaz meg: „azzá lenni, amik vagyunk”. Anne fölfedezte önmagát, és kis világában fölfedezte a nagyvilágot. Megtanult szeretni, ítéletet alkotni, megbocsátani, kinevetni, megérteni – megtanulta, mi a félelem és az elégedettség, a szerencse és a szerencsétlenség –, és mindent regisztrált, amit szavakban átélt. Szenvedélye lett az írás, benső szükséglete, ennek köszönhető, hogy naplójából irodalom lett, nevéből pedig mindazoknak a jelképe, akiknek sorsában osztozott. Mindenki helyett, az én halottaim helyett is írt. Írt az unokahúgaim és a fiatalkori barátaim helyett is, akiknek a nevére hamarosan már senki sem fog emlékezni. Anne Frank a saját halhatatlanságáért is írta a naplóját.
Naplójában Anne olyan kérdéseket vetett föl, amelyeket csak később szoktunk, köztük olyanokat is, amelyekre mindmáig nem tudjuk a választ...
Még fiatal voltam, amikor először olvastam Anne Frank naplóját, és egy olyan fiatal lánynak a szemével olvastam, aki sok tekintetben osztozott Anne élményeiben. Olyan volt ő nekem, mintha elveszített rokonaim vagy barátnőim egyike lett volna. Története két, Auschwitzban elgázosított unokahúgom történetével volt egyazon, meg a barátaiméval, fiatal fiúkéval, akiket magyar nácik, nyilaskeresztesek gyilkoltak meg.
1944-ben még közös volt a történetünk. Anne Frankhoz hasonlóan örültünk a sztálingrádi vereségnek, Mussolini bukásának, a Hitler ellen elkövetett, jóllehet sikertelen merényletnek, meg persze június 6-ának, a D-napnak. Anne Frank naplóját első ízben olvasva újraéltem akkori örömeimet és félelmeimet. Eszembe jutott, mint oly sokszor, Auschwitzban meggyilkolt apám, akihez ugyanolyan közel álltam, mint Anne az ő Pimjéhez. Elcsodálkoztam, micsoda reményekkel volt tele Anne, micsoda elképzelései voltak a háború utáni napokról akkor, amikor én még bizonyos voltam benne, hogy nem fogunk életben maradni.
A zsidó családok közötti konfliktusokat is jól ismertem, az én életemben ugyan máshogy hívták őket, de ugyanolyan önzők és ostobák voltak. Bizonyos értelemben irigyeltem Annét a hazájáért – amiért olyan sok holland keresztény kész volt segíteni a zsidóknak.
Anne története azonban alapjában véve mégis egy olyan okos és bátor zsidó lány története, akiből egy év leforgása alatt felnőtt nő lett, és aki soha nem élvezhette azoknak a fiataloknak az életét, akik közé magam is tartoztam.
Most, hogy csaknem 70 év elteltével újra elolvastam Anne naplóját, az emlékeim nem lettek ugyan mások, de gondolatom sok más támadt. Az első gondolatom azonban még mindig a bűntudatból fakadt. Halottainkat annak idején nem sirattuk el úgy, ahogyan kellett volna, mert túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy éljünk. A gyász ideje késve jött el, inkább a traumaelbeszélés kapcsán: a gyászunkkal gyógyítottuk magunkat.
Anne Frank nekem örökre megmaradt 15 évesnek. Túl korán fosztották meg a jövőtől, akárcsak unokahúgaimat és fiatalkori barátaimat. 1945 márciusában megállt az idő.
Mégis itt ülünk most a frankfurti Paulskirchében, hogy a 90. születésnapjáról beszéljünk. Az egész világ ismeri Annét. Hogy miért?
Mert írt. Mert naplójában a múltat jelenné változtatta, a holtakat élőkké. A szavak csodája által. Az irodalom csodája által.
Anne Frank naplója nemcsak a szenvedés, a zsidó sors dokumentuma, hanem egyben egy olyan gyereknek a története is, aki ebben a sorsban, ennek a sorsnak a következtében talál önmagára. Anne ez alatt a rövid idő alatt csinálta végig azt, amit Nietzsche így fogalmaz meg: „azzá lenni, amik vagyunk”. Anne fölfedezte önmagát, és kis világában fölfedezte a nagyvilágot. Megtanult szeretni, ítéletet alkotni, megbocsátani, kinevetni, megérteni – megtanulta, mi a félelem és az elégedettség, a szerencse és a szerencsétlenség –, és mindent regisztrált, amit szavakban átélt. Szenvedélye lett az írás, benső szükséglete, ennek köszönhető, hogy naplójából irodalom lett, nevéből pedig mindazoknak a jelképe, akiknek sorsában osztozott. Mindenki helyett, az én halottaim helyett is írt. Írt az unokahúgaim és a fiatalkori barátaim helyett is, akiknek a nevére hamarosan már senki sem fog emlékezni. Anne Frank a saját halhatatlanságáért is írta a naplóját.
Naplójában Anne olyan kérdéseket vetett föl, amelyeket csak később szoktunk, köztük olyanokat is, amelyekre mindmáig nem tudjuk a választ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.