ÉLET ÉS IRODALOM 2020/25. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: ÉS
2020.06.19.

F E U I L L E T O N

Angyalosi Gergely: A pillérek helye
A tudományok közötti „erőviszonyokról”

I N T E R J Ú

Kácsor Zsolt: Vakság és megvilágosodás
Beszélgetés Pál Ferenc műfordító, irodalomtörténésszel José Saramagóról

K R I T I K A

Wagner István: Förster aktjai és torzói

(Wieland Förster – Skulpturen und Zeichnungen, Angermuseum Erfurt, meghosszabbítva augusztus 9-ig.)

Mélyi József: A záridőről

Fátyol Viola 2011-ben végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, ahol a fotónak egy olyan megközelítésmódja állt akkoriban az oktatás középpontjában, amely az azt megelőző időszakot uralta: a beállított, narratív kép készítése, illetve egy olyan képi nyelv elsajátítása, amely a világ leképezésére egyszerre emelkedett, hatékony és hatásos eszköznek tűnt. Az egyetem után közvetlenül már elsősorban ez a felfogás jellemezte Fátyol munkáját, miközben az ezredvég egykori kérdése, hogy vajon lehet-e vagy kell-e határvonalat húzni képzőművészet és fotográfia között, számára már természetes módon, szinte fel sem merült. A következő években azután az egyetemen fókuszba emelt látásmódot két, más jellegű képnyelvi megközelítés váltotta fel, illetve egészítette ki...

György Péter: Szobrok változó időkben, terekben

(A Harvard College példájára hivatkoztam a Korallban 2019-ben megjelent, A szégyenletes örökség című tanulmányomban.)

1990-ben Krassó György és elvbarátai gyorsvágó flexet használva a csizmák magasságában kettévágták Münnich Ferenc Néphadsereg téren álló szobrát, amely ma a Szoborparkban látható. Krassó akcionizmusa némiképp emlékeztet arra, aminek hetek óta tanúi vagyunk az Egyesült Államokban és szerte Európában. Számos, a rasszizmusban, pontosabban a rabszolgatartásban és ‑kereskedelemben is érdekelt jeles férfiú szobrát öntik le festékkel, írják tele graffitikkel azok, akik számára az afroamerikai George Floyd minősíthetetlen rendőri akció során történt megölése egyszerűen tűrhetetlen volt. Olyan jóvátehetetlen sérelem, amely nem pusztán az állandósult tüntetéssorozatokhoz vezetett, hanem a fennálló társadalmi rend nagy embereit ábrázoló köztéri szobrok egy részének lerombolásához, illetve megrongálásához...

Stőhr Lóránt: Függő tekintet

(José María Cabral: A filmvetítő. Dominikai film. Bemutató: HBO GO)

Azért vesztegetek ennyi szót a filmvetítés hónapokig kényszerűen nélkülözött kultuszára, mert ez a kiindulópontja e heti kritikám tárgyának, A filmvetítőnek. José María Cabral hőse, egy vándormozis, aki naphosszat zötykölődik ócska kamionjában, és járja Dominika városait, falvait, hogy a csillagos ég alatt a közös sírás és nevetés élményével ajándékozza meg szerény hozzájárulást fizető nézőit. A vándormozis tematikájú filmek közül A filmvetítő nem a Mesés férfiak kurblival nosztalgikus ízű Menzel-varázslatával rokon, inkább Az idő sodrában című Wenders-darabbal a hetvenes évek közepéről. Wenders és Cabral főhősei magányos férfiak filmtekercsekkel, akik fájdalmas gyerekkorukat eltemetve gyökértelenül járják az országutakat, és tudattalanul keresik az elveszett otthon felé vezető utat, miközben a technológiai váltás (a múltban a televízió, a jelenben a digitalizáció) megélhetésüket és magányos létformájukat veszélyezteti...

Csengery Kristóf: Az évek és a tudás

(Chopin – Eric Lu. Warner Classics)

Mi adja Eric Lu zongorázásának a „késeiség” jellegzetes atmoszféráját? Egyrészt a már említett fegyelem: a „tetszeni akarás” következetes kerülése – másrészt az érettség, a tartalmi telítettség. Itt minden gesztusnak tere, jelentősége, súlya van, egy-egy hangsúly, apró lassítás, a dallam egy-egy finom lélegeztetése távlatokat nyit, mélységekbe világít. Mindig jó, ha egy előadás nem mond el mindent, maradnak titkos tartalékai, és ezt érezzük is. Eric Lu birtokában, úgy tűnik, vannak ilyenek...

Herczog Noémi: Árnyék-POSZT

Pénz tehát van, de még az Örkény Színház műszakja is kimenekül külföldre mosogatni, mert különben éhen döglik. A színészeknek és a háttérszakmák képviselőinek pedig felkopik az álluk, mégpedig műfajokon és a rájuk sütött politikai stigmán átívelően: vagyis az lenne a cél, hogy a jobboldalinak bélyegzett színházakból is merjenek belépni a színészek a szakszervezetbe. A fentiek pedig azért tudtak ilyen nyíltan elhangozni, mert volt egy felkészült (és fáradhatatlan) moderátor, aki néha tévesztett ugyan, de alapvetően végre nem álsemleges civilséggel fordult vendégei felé. Mi több, képes volt őket politizálni...

Fáy Miklós: Hallgatni kell

(Az élet álom – Zádori Mária portré az M5-ön)

Nem is erről van szó a filmben, bár egyszer ezt is feldolgozhatnák. De most kisebb madárra lőnek, Zádori, született Horváth Máriára, látni lehet Ki mit tud?-nyertesként, ahogy integet valami vonat ablakából, még Gildát énekelt, utána nem is vették föl a Zeneakadémiára. Elment a Rádiókórusba, és most azt mondja, ott tanult meg mindent, amit a szakmáról tudni lehet, amit egyfelől nem hisz az ember, mert akkor a többiek miért nem tanultak meg mindent, másrészt mintha benne az volna az igazán egyedi, ami nem a szakmából jön...

Végső Zoltán: COVID-jazz

(Brad Mehldau: Suite: April 2020 – Nonesuch, 2020)

Talán még soha nem történt meg, hogy egy időszakban szinte minden zenész ugyanarról, ugyanabból a megfontolásból zenéljen az adott szűkös fórumokon, és még inkább nem történt meg, hogy a valóság ilyen erősen jelenjen meg, szinte konfrontálódjon a legmetafizikusabb művészeti ággal, a zenével. Azt érzem, ennek az esztétikai-művészeti dilemmának áll most a középpontjában Brad Mehldau Suite: April 2020 című lemeze...

Siba Antal: A kormány reagál

(Szijjártó bőrfotelje. RTL Klub)

Ezek se jobbak, mint a külügyminiszter fotelje, és ha ezek állnak rendelkezésre – mert ezt bocsátotta részükre a kormánykommunikáció ötletekben, képekben igen fukar szakcsoportja –, akkor ezt fogják mutatni, ha odaillik, ha nem. Ez nem a csatornát minősíti, hanem azokat, akik normális tévétársaságoktól elzárkóznak, az emberibb találkozásoktól légszomjuk lesz, és akik amúgy a fönt idézett vágóképeket és imidzsfilmeket tartják normálisnak...

Károlyi Csaba: Véletlen viszonyok

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020, 155 oldal, 2499 Ft

A novellák világképe valami olyasmit sugall, hogy az emberiség elvesztette az érzékét a világegyetem törvényeinek megértésére. A helyzet mégsem reménytelen, mert az egyes ember még mindig felismerheti a helyét a világban. Mint az a síző nő, aki így látja magát: „A sötét pont vidáman kanyarog a napfényes, fehér sávon, lehet, hogy látja Isten, megadóan legyint, és örömében bepisil.” (130.) Akár egy kutya...

A HÉT KÖNYVEI

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon...

Lakner Dávid: Ex libris

Szenvedélyek, formák, vallomások
Tarján Tamás: Kézjegyek a félmúltból
Cseke Péter, Benedek Anna: Pomogáts Béla – Egy irodalomtörténész portréja
Kőrössi P. József: Ücsörgünk a kávéházban Réz Palinál

Visy Beatrix: Pedig latrokkal is játszott

Bruno Vieira Amaral: Ma velem leszel a paradicsomban. Fordította Lukács Laura. Scolar Kiadó, Budapest, 2019, 304 oldal, 3999 Ft

Vieira Amaral regénye csupán Sebald regényének kistestvére, s bár témaválasztása ígéretes, a mű mégsem sokkal több, mint ügyes, de mégis ügyetlenné sikerült utánzat. Az autofikció jegyeit érhetjük tetten az elbeszélő szerzővel azonosítható alakjában, az életrajzi vonatkozású, Portugália közelmúltját és jelenét referenciálisan ábrázoló műben. Ennek kapcsán nemcsak Sebald látszik át a szövegen, hanem Eco, Le Clézió, García Márquez szövegvilágai is megidézhetőek...

Radvánszky Anikó: Teljes szívből

Maylis de Kerangal: Hozzuk rend­be az élőket. Fordította Kiss Kor­nélia. Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2019, 269 oldal, 3699 Ft

A regény, miközben bő tárházát nyújtja az élettani és orvosi ismereteknek, bemutatja a szervátültetés jogilag, orvosilag és logisztikailag szigorúan szabályozott folyamatát – s mint ilyen, méltán nyerte el 2017-ben a Wellcome-díjat, melyet az orvostudományt népszerűsítő könyveknek ítélnek oda. De az ismeretterjesztésen messze túlmutatva, történetének valódi mozgatórugóját, mondhatjuk, szívét, épp e központi szervhez kapcsolódó cselekmény lélektani, etikai és metafizikai kérdései és távlatai jelentik...

Galántai Zoltán: Az emberiség fele

Caroline Criado Perez: Lát­ha­tat­lan nők. Így vesszük semmibe a népesség felét az adatokra épülő világban. Fordította Gelányi Mariann. Gabo Kiadó, Budapest, 2019, 428 oldal, 4990 Ft

A női munka egy jelentős része egyszerűen kimaradt a GDP-ből. Ezzel párhuzamosan – hogy meglehetősen ad-hoc módon néhány további példát hozzak – nagyjából az emberiség fele minden reggel abban az abszurd világban ébred, ahol a normál „amerikai férfi arcformájához igazított légzésvédő maszkok és szemvédők nem passzolnak a legtöbb nő arcára”; a katonaságnál elfelejtik a nők lábához igazítani a bakancsokat (márpedig azok a bizonyos női lábak keskenyebbek és magasabb boltozatúak, mint a férfiakéi). A korhatár nélküli filmekben pedig csak a párbeszédek kevesebb, mint egyharmada jut nekik.

I R O D A L O M

Beck Zoltán: kisbetű

aztán helyette más lett – pont az ellenkezője. és ezért gondolom, hogy az ember, és most semmiképpen ne írd nagybetűvel, jól is teszed, hogy kisbetűvel írsz folyton, nincs mire használni a nagybetűt, ki is kellene iktatni a nyelvtanból, az írásoktatásból, mert nincsen semmi, ami emberi, és megérdemelné a nagybetűt. csak a kisbetű van, a hitványságunk, az árulásunk, a hamisságunk, a gyűlöletünk kisbetűje, a nevetséges jelentéktelenségünk és pökhendi nagyravágyásunk kisbetűje. minden kisbetű. nagybetűs Ő, persze, a lófaszt. kisbetűs ő, az van, meg kisbetűs én van, meg kisbetűs te. szóval az ember rossz, vagy még inkább gonosz. a rossz gyerekekből gonosz felnőttek lesznek. mert a rossz gyerekeket a gonosz felnőttek tanítják meg felnőttnek lenni. bármit képzelhetsz, azt, mondjuk, hogy a gyerekek eredendően jók, vagy mondjuk azt, hogy a részeg ember mindig igazat mond. jó sok felmentést találtunk ki magunknak. nagyszerű mondatokat, örök igazságokat, ismételhető baromságokat. és tudod, mit gondolok? hogy egyenként ez mind igaz is lehet: a te fiadra, a te lányodra, rád, a szüleidre, a barátaidra, a szomszédodra. egyenként bárkire. de együtt egyikőnkre se, bassza meg, egyikőnkre se...

Pál Sándor Attila: A dohányos

Miután felkerültem Pestre, még visszajártam egy darabig, de aztán egyre kevésbé volt nekem is időm erre, hogy szülők bálja, falunap, idősek otthona, pünkösd meg mit tudom én. Traktorosnap Alsópusztán, ahol a színpad gumiszőnyeggel letakart raklapokból állt. Nincs is már otthon csoport. Megszűnt. Nem járok már haza egyáltalán. Anyám, apám meghalt, nővéremmel nem beszélünk. Ez van.

Hogy nálunk otthon, ja, nem, nem, nem, nem volt semmi. Érted, az Alföld peremén, hát régen volt, mert ugye táncoltuk mi eleget a kun verbunkot meg ilyeneket, de családilag én semmit nem hoztam. Az iskolában is, hogy tanultuk, hogy Béreslegény, jól megrakd a szekered meg Kőrösfői kertek alatt, ez köszönő viszonyban nem volt azzal, hogy nagyapám énekelte, amikor befröccsözött, hogy Kiskutya-nagykutya nem ugat hiába meg Borulj a pacalomra, kisangyalom, mert olcsó és nem ráz, meg Szép asszonynak urizálok, urizálok, urizálok. A mulatóstól, amikor a szintetizátor mögött nyenyereg a faszi (hogy a picsába van, hogy mindnek ugyanolyan a hangja?), és akkor ott ropják bebaszva a jól megtermett gazdálkodók a túlsúlyos asszonyokkal, bepacsulizva, a lila öltönyben meg a csillámos kisestélyiben, én ettől fiatalon rosszul voltam. Ma már megengedőbb vagyok. Gondolom, ezért is szívott be ennyire ez, meg azért kattantam rá Erdélyre teljesen, mert nálunk, érted, semmi nem volt, de semmi. Néphagyomány vagy népművészet. Nagyanyámék mesélgettek, hogyan őrizték a libákat gyerekként, meg hogy kapáltak, egyeltek, arattak, mit tudom én, ezeket én is csináltam. Kint meg aztán elvarázsolt a zene, a táj, a házak, a viseletek, a kedvesség, a nyelv, ezek. Azt még akkor nem rakod össze, hogy a tánc csak egy része volt az életüknek, ugyanúgy szívtak a földeken meg etették az állatokat, mint a te nagyszüleid. Szopatták őket a komcsik. A románok. Azt hiszik sokan, hogy a néptánc az úgy önmagában áll, meg hagyományos életmód, apjuk faszát, fél percig nem bírnák a nagy kemény csávók, akiknek a próbaterem meg a színpad között telik el az életük. Ebből élnek, ugye profik. Amikor fent voltam Pesten, egy kollégagyerek se tudta volna megfogni a kaszát. Pedig voltak vidékiek bőven, de körülbelül ötéves koruktól erre voltak trenírozva, hogy táncoltak, mint a barom. Mint a focisták. Ha parasztizálni kéne, ahogy a múlt rendszerben mondták, és lenne tánc, mondjuk negyedévente egyszer, ezek ott pusztulnának meg. Már hogy otthagynák, de biztos lenne olyan is, aki fölkötné magát. Én csak alkoholista lennék...

Patak Márta: Esti kép, ablakból, paddal

Azt, hogy Zsanett prostituált, csupán a környékbeliektől elcsípett félmondatokból tudhatta összerakni, jövetben-menetben hallott egyet-mást, amiből következtetett rá, viszont ez a félig-meddig bizonyosság egyáltalán nem befolyásolta. Nála minden új történés tiszta lappal indul.

Zsanettról nemhogy Kázé, még az állítólagos barátnő, PéeNGé sem tudhatja, hogy világlátott ember, négy és fél évet élt Londonban, munka mellett ott is folytatta az itthon jól bevált gyakorlatát. Londonban sem állt ki az utcára, a Tescóban arcról fölismerte potenciális ügyfeleit, megállt mellettük, hátul összefogta a kezét, majd mosolyogva, egyetlen, jól irányzott mondatával megszólította őket, Do you need something else?, miután látta, hogy a férfi belepakolta a kosarába, amit levett a polcról. Ha viszont a kiszemelt áldozat nem tudta, hogy hol keresse, ami a céduláján áll, és tanácstalanul téblábolt a gondola előtt, akkor Zsanett hirtelen ott termett, Can I help you?, majd térült-fordult, és miközben csigalassúsággal emelte le a polcról a kért árucikket, rámeresztette szemét a férfira. Tapasztalatból tudta, kit érdemes megszólítani, ha elsőre véletlenül nem érte el a célját, akkor sem esett kétségbe, tudta, a kiszemelt páciens valamilyen ürüggyel úgyis visszajön majd, tesz egy kört, és közben rájön, mit takar a pillantásban kódolt üzenet, és meg akar majd bizonyosodni róla, hogy tévedett-e vagy sem.

Megerőszakoltak. Ellopták mindenemet. Zsanett ezzel állított be a londoni állami kórházba, a sokadik alkalom után pedig már mondania sem kellett, odabent tudták, mi a helyzet, elvesztette a munkáját, nincs hol laknia, pár napot kihúz a kórházban, addig sem kell az utcán dekkolnia. Elég sokáig tűrték, ötször-hatszor is eljátszotta az áldozat szerepét, és előadta ugyanazt a sztorit. Nem volt nehéz elhitetni, amilyen zaklatott, feldúlt állapotban érkezett, remegett a szája széle, miközben beszélt. Az orvosok némi kis jóindulattal pszichés zavart állapítottak meg nála, placebo gyanánt pedig rendeltek neki egy gyenge nyugtatót, és két-három napra megfigyelés céljából bent tartották, majd miután meggyőződtek róla, hogy állapota tűrhető, sem önmagára, sem embertársaira nézve nem jelent veszélyt, útjára bocsátották...

Kántor Péter: Elegendő ok

Kántor Péter: A karantén idején

Tóth Kinga: Gyakorlatok

ITT OLVASHATÓ