Szerző: MARKÓ BÉLA
2020.03.06.
Különös feladatra vállalkoztam ezelőtt negyven esztendővel, huszonkilenc évesen. Irodalomtörténésznek való munka volt, és bár viszonylag frissen, 1974-ben végeztem a kolozsvári bölcsészkaron, magyar–francia tanári diplomám még nem jogosított fel arra, hogy irodalomtudósnak tekintsem magam. Ráadásul tanítani is csak két évet tanítottam általános iskolában, nem magyart, hanem franciát, és 1980‑ban már szerkesztőként dolgoztam Marosvásárhelyen egy irodalmi folyóiratnál. Huszonévesen viszont még jól áll a hályogkovácsi vakmerőség az embernek, és amikor megkeresett a román tankönyvkiadó egyik magyar szerkesztője, hogy megírnám-e a középiskolák tizenkettedik osztálya számára a magyar irodalom tankönyvet, egy-két napi vacillálás után igent mondtam. Tűzoltásról volt szó, azelőtt nem sokkal átszervezték a román oktatási rendszert, és bár az általános iskola továbbra is nyolcosztályos maradt, a kötelező oktatást kiterjesztették tíz osztályra. Ennek megfelelően a kilencedik és tizedik osztályban már tanították az egész magyar irodalmat, majd tizenegyedikben és tizenkettedikben ismét, más tankönyvekből, de nagyrészt ugyanazokkal a szerzőkkel, az irodalomtörténeti kronológiát egyfajta műfajelmélettel vegyítve, amiből nyilván olyan furcsaságok lettek, hogy például Babitsot én a lírához, Kosztolányit a prózához soroltam ugyan, de próbáltam egész életművüket bemutatni. Az új felosztásban az enyém tulajdonképpen félévi anyag volt (Huszadik századi magyar irodalom), és a szó szoros értelmében egy fedél alatt jelent meg egy másik tankönyvvel (Romániai magyar irodalom), amelynek szerzője a nálam jóval idősebb marosvásárhelyi főiskolai tanár, Izsák József volt. Ugye milyen bonyolult? Az én (fél)könyvemben József Attila. Az ő (fél)könyvében Dsida Jenő. Az én (fél)könyvemben Krúdy Gyula, az ő (fél)könyvében Karácsony Benő. De legyünk őszinték, azóta is ilyen bonyolult az életünk, külön ország, külön iskolarendszer, külön tanterv, egyetlen magyar irodalom. Ehhez kell igazodni valami módon. Elfogadni a különlétet, és tiltakozni, ha valaki külön értékrendet, egyfajta rezervátumszemléletet próbál Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken vagy másutt érvényesíteni.
De nyilván nem ez volt a legnagyobb dilemma számomra, amikor végül is igennel válaszoltam a felkérésre. Ennél sokkal nehezebb volt szembenézni az ideológiai kényszerekkel abban a Ceaușescu-diktatúrában, amely a hatvanas évek végének, a hetvenes évek legelejének valamivel elviselhetőbb kultúrpolitikája után vadabbnál vadabb ötletekkel korlátozta a szólásszabadságot, megvetette az írókat, de félt is tőlük, és emellett minden nyelvi és kulturális különbözőséget fel akart számolni. Ilyen körülmények között őrültségnek tűnhetett, mégis belementem a tankönyvírásba. Többnyire cinkos egyetértésben a könyv szerkesztőjével, Rózsa Máriával meg a lektori munkát vállaló Gálfalvi Zsolt irodalomkritikussal, sikerült rugalmasan értelmeznem a tantervet, és ebben később segített a szintén magyar szakos Murvai László is, az oktatási minisztérium kisebbségi osztályának munkatársa. A diktatúrák előbb-utóbb kikényszerítik az ilyen cinkosságot, csak az a kérdés, hogy mikor: előbb-e vagy utóbb. 1980-ban már túl voltunk ezen, különböző korú, meggyőződésű és ízlésű értelmiségiek ugyanarra az oldalra álltak, ha volt bennük tisztesség. Lassan torkig vagyok már sok mai „emlékírónk” hencegésével, és készséggel elismerem, hogy abban a rendszerben mindannyian kötöttünk kisebb-nagyobb kompromisszumokat. Csakhogy mintha jobban tudtuk volna, mi a különbség kompromisszum és megalkuvás között, mint mostani lelkes bírálóink egyike-másika. Mert hát nekem is szembe kellett néznem azzal, hogy meddig mehetek el, kit és mit lehet betenni, kit és mit kell kihagyni egy ilyen tankönyvből. Szembenéztem akkor, és aztán évek múlva ismét, de erről később. Egyelőre idemásolok néhány részletet egy levélből, amelyet többszöri egyeztetésünk után, még a munka megkezdése előtt írtam a szerkesztőnek. A keltezés: 1981. január 10. Ebből a levélből sok minden kiderül az erdélyi irodalomoktatás akkori állapotáról, de a legelkeserítőbb az, hogy egy régmúlt rendszer tankönyvét forgatva, a szerzői–szerkesztői munka céduláit rakosgatva óhatatlanul fel kell tennem a kérdést: jobban állunk-e vagy éppenséggel rosszabbul politikai alkalmazkodásban? Íme:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.