2018. december 29., szombat

NEM TÜKÖR

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- ORDÍTOK BLOG
Szerző: Swan Edgar
2018.12.29.


Fogja a röhejes kis hátizsákját, megpakolja hamuban sült csülköspacallal és megy és küzd és harcol, mert egy valóságos hős, egy félelmet nem ismerő gáncs nélküli lovag, iránytű és lobogó fáklya. Önzetlen, elkötelezett, sziklaszilárdak az elvei, őszinte, bátor, okos. Őt csodálja az egész világ, mindenki fölé magasodik szellemi képességekben, tisztelik és rettegik, példakép, egy igazi délceg szabadságharcos.

Ácsorog a tükör előtt a kurta lábain és azt látja, amit látni akar. Hallja az éljenzést, de nem hallja a füttyszót, mert elnyomják a szóvirágok, tompítják a zajt a köré vont kordonok, átláthatatlan, vastag, fekete műanyag zárja el a külvilágot. Azt hiszi, ércesen cseng a hangja, pedig csak szánalmas kukorékolás az, nem más. Úgy gondolja, senki nem veszi észre torz fintorait, senki nem tudja, hogy szemérmetlenül lop, csal, hazudik.

Élvezi a hatalmat, az egyre gyarapodó vagyon nyújtotta biztonságot. Pedig az csak látszat. A pénz, az ingatlanok semmitől nem védenek meg senkit, legfeljebb az éhezéstől. A megvetéstől, de még csak a felelősségrevonástól sem óvja meg a tulajdonosát semennyi titkos bankszámla, sehány mások nevén lévő kastély. A hatalom csak illúzió. Napok, hetek alatt szétfoszlik, ha változnak a dolgok. Olyankor semmi más nem marad az ember körül, mint a saját embersége, becsülete. Vagy nem marad, ha eleve sem volt.

Önbecsapás abban hinni, hogy igazat mond a tükör, hogy a szolgahad a valóságot mondja, hogy akkor is szépnek, okosnak, legyőzhetetlennek látná az önjelölt ikont, ha az nem térülne meg. Ostoba ember az, aki magánál butábbakkal veszi körbe magát. A vakok között félszemű a világítótorony effektus nem működik. Okos ember olyantól kér tanácsot, aki nála bölcsebb, az adott kérdésben tájékozottabb. Aki nem így tesz, az lehet, hogy nagyon magasra fog kapaszkodni, de iszonyúan nagyot fog zuhanni.

Oscar Wilde már megírta azt a történetet, aminek mi most a fordítottját látjuk. Dorian Gray csodaszép férfi volt. Nem hagyott nyomot rajta az idő, sem a belső romlottság. Azonban a festmény, ami őt ábrázolta, változott. Minden, ami a valódi férfin nem volt látható, a képen megjelent. Dorian felismerte a festmény titkát, elzárva tartotta, hogy senki ne láthassa a valódi énjét.

A kifordított történetben a festmény változatlan. Mert festmény az, nem tükör, ahogy az önhitt bámulója hiszi. Már régen nem önmagát látja benne, talán soha nem is őt ábrázolta az a kép, csak azt, amilyen lenni szeretett volna, de ami soha nem lehetett. Mégpedig önmaga gáncsolta el önmagát. Senki más, ő maga tehet arról, hogy annak az ideálnak a torzképévé küzdötte le magát. Minden adott volt ahhoz, hogy valóban az a nagyszerű ember váljon belőle, akinek látni szeretné magát. Nem élt a lehetőséggel, hanem visszaélt vele. És még csak azt sem érti, hogy a titkot nem tudja elzárni, nem rejtheti el, mert a kép a régi, de az ő arca nem az. Ott van rajta minden, amivel nem hajlandó szembe nézni. A gonosz alamusziság, a kapzsiság, az embertelenség, a telhetetlenség, a feneketlen hatalomvágy. De ott van a sötét ostobaság, a kivagyiság, az összes komplexus és fóbia is, amitől szabadulni szeretne, sikertelenül.

Dorian Gray úgy döntött, megsemmisíti a festményt, hogy senki ne leplezhesse le. Egy késsel összekaszabolta a vásznat, ám reggel a festményt érintetlenül találták, rajta a ragyogó szépségű férfi portréjával. Dorian Gray összeszabdalt, véres holtteste mellett. Egy csúf, öreg, gonosz arcú holttest mellett. Mennyi az esély arra, hogy ez a másik, ez a kifordított történet most máshogy, jól fog végződni?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.