Szerző: P. SZABÓ DÉNES
2025.12.23.
Vajon véget érnek-e egyszer a háborúk, vagy a távoli jövőben is kísérni fogják az emberiség történelmét? És vajon miben különböznek a mai háborúk a régebbiektől szociológiai szempontból? Többek közt ezekre a kérdésekre kerestük a választ Csepeli György szociálpszichológussal. Interjú
A Nobel-díjas Krasznahorkai László 1999-ben megjelent Háború és háború című regényében egy vidéki levéltáros, Korin György a munkahelyén egy kéziratot talál, amely négy férfiről szól, akik a világtörténelemben bizonyos időpontokban és helyeken felbukkannak, és mindig háborúval és rombolással találják magukat szemben. Mit gondol, miért térnek vissza a háborúk folyamatosan az emberiség történetében?
Hérakleitosz, az ókori görög gondolkodó ezt pontosan látta; az 53. töredékében arról beszél, hogy a „háború mindennek atyja, mindennek királya”. A XX. századi német filozófus, Heidegger pedig erre építi a lételméletét, hiszen szembe kell helyezkedni a másikkal, akik nem mi vagyunk, hogy meghatározzuk magunkat. És ezzel máris megérkeztünk a háborúhoz. Ezért nem hiszem, hogy valaha is elkövetkezik az, amiről Immanuel Kant álmodott, vagyis a világbéke. De nekem még eszembe jut a szintén Krasznahorkai László egyik regényéből, Az ellenállás melankóliájából készült Werckmeister harmóniák című Tarr Béla-film, melyben egy kisvárosban összegyűlt emberek káoszba fordítják a települést egy vezető parancsaira. A filmben és a regényben leírt történések pedig, úgy tűnik, nemhogy elmúltak, hanem jönnek. Ami most zajlik, az se nem háborús, se nem békés állapot, az igazi küzdelem pedig nem a testek között zajlik, hanem a fejekben, és ez a résztvevőkben szül egy tehetetlen vágyat a megváltás iránt.
Akkor úgy látja, hogy az emberi természethez hozzátartozik, hogy mindig lesz háború?
Az emberi természet ilyen értelemben pontatlan kifejezés. Azt tudnám mondani, hogy az emberi léthez tartozik hozzá, mert pont az a lényeg, hogy az embernek alapvetően nincs természete, ezért föl kell magát fedeznie, meg kell magát határoznia, és meg kell konstruálnia azt, ami az emberi természete lesz. De ehhez a konstrukcióhoz az ember ellenséget keres, aki tulajdonképpen „hozzájárul” ahhoz, hogy tudjam, én ki vagyok. Az ellenség által határozom meg magamat.
Ha már filozófiai síkon mozgunk, akkor megkérdezném, hogyha a béke jobb helyzet, mint a háború, mégis miért zajlanak állandóan harcok?
Az emberi lét alapvetően konfliktusos. És bár a béke kétségtelenül jobb helyzet, hiszen olyan állapotot eredményez, melyben az értékek megteremtése, halmozása és egyáltalán az építés a jellemző, mégis a békében benne van a háború lehetősége, ahogyan a szépségben benne van az elmúlás és a rútság. Egy ponton túl pedig, amikor újabbnál újabb nemzedékek születnek, a harmóniát már nem lehet fenntartani. Mert noha „kidobtuk” a háborút, a következő generáció számára az visszatér. És most pont azt látjuk, hogy a második világháború emléke átalakult kommunikációs emlékezetből kulturális emlékezetté, aminek következtében kipusztultak az emberek tudatából azok a kollektív engramok (az emlékek fizikai lenyomatai – a szerk.), amelyek a háborúnak ezt a rettenetét tulajdonképpen átélhetővé és közvetlen tapasztalattá tették. És mivel az új nemzedék nem tudja, mit jelent valójában a háború, ezért könnyebben belecsúszik egy ilyen helyzetbe...


