Szerző: MARKÓ BÉLA
2020.02.01.
A restitúció jegyében
Egészen pontosan: majdnem minden és majdnem semmi sem harmincéves, hiszen a romániai forradalom 1989 decemberében nem annyira a modernizáció, mint inkább a restitúció jegyében zajlott, ami egyébként általában jellemző ennek a régiónak az országaira. Az erdélyi magyar értelmiség is hatalmas lendülettel látott neki ezelőtt három évtizeddel, hogy még megmaradt intézményeit átalakítsa, illetve új intézményeket hozzon létre, de többnyire az újat is a régihez, a kommunizmus előttihez próbáltuk igazítani. Sokszor felidézem dilemmánkat a marosvásárhelyi irodalmi folyóirat, az Igaz Szó szerkesztőségében, amikor rögtön a diktatúra összeomlása után, 1989. december 23. reggelén, miután menesztettük a főszerkesztőt, azon ötleteltünk, hogy mi legyen a lap új címe, hiszen addigi tartalmának egyik részét igen, másik részét, a szinte minden számban jelenlevő pártpropagandát viszont nem lehetett vállalni. Mi is, akárcsak más régi kiadványok új vezetői, először a két világháború közötti, kollektív emlékezetünkben némiképpen idealizált erdélyi magyar művelődési életből próbáltunk meríteni.
Ízlelgettük, hogy új címnek melyik régi felelne meg. Pásztortűz? Termés? Helikon? Bevallom, számomra mindegyik túl rusztikusnak, túl modorosnak tűnt, taszított ezeknek a címeknek a stílromantikája, bár a Helikont el tudtam volna fogadni, de arról azonnal kiderült, hogy a velünk egyidejűleg Kolozsváron ugyanezen töprengő Utunk-szerkesztők már lefoglalták.
Így aztán kénytelen-kelletlen újat kellett kitalálni, így lettünk Látó, ami csak folyóiratcímként új persze, Batsányi Jánostól kölcsönöztük, nem véletlenül. A látó című Batsányi-vers ugyanis híven tükrözte akkori, de sajnos, hamar elmúló optimizmusunkat: „Vídulj, gyászos elme! megújul a világ, / S előbb, mint e század végső pontjára hág.” Nincs mit szégyellnünk ezen az optimizmuson, Petőfitől errefelé így van ez, lelkes értelmiségiek kezdik, és pragmatikus politikusok rontják el a forradalmakat. De ezt akkor decemberben még nem sejthettük. A marosvásárhelyi napilapból, a Vörös Zászlóból Népújság lett, a kolozsvári Igazságból Szabadság és így tovább. Egyedül a második világháború előtti nevét a kommunizmusban is megtartó Korunk maradt a régi címmel. Akkor mindenképpen kivétel volt Erdélyben egy lap valamennyire mindenképpen kompromittált „leánynevének” a megőrzése, a folytonosság ilyetén vállalása. De az ő esetükben, azt hiszem, mégis így volt rendjén, a háború előtti, vállalható hagyomány továbbviteléről volt szó. Mint ahogy a kommunizmus évtizedeiben semmilyen formában nem létező intézmények is, például az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) vagy az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) szintén a két világháború közötti vagy még azelőtti tradíciót keltették életre, a nevükben is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.