A MELONI-KORMÁNY TÖRVÉNYTERVEZETE EZÉRT NEM VALLÁSELLENES, HANEM CIVILIZÁCIÓVÉDŐ: NEM TILT, HANEM VÉD; NEM ELZÁR, HANEM MEGŐRIZ; NEM A HIT ELLEN, HANEM AZ EMBER MELLETT ÁLL.

FACEBOOK
Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2025.10.12.

Most megint azt a hetet írjuk, amikor Európa vallásszakértővé válik.

A közösségi média publikuma, a hírportálok sietős kommentátorai és a sajtó nem kevésbé alulképzett ilyen-olyan propagandistái újra úgy érzik, elérkezett az ideje, hogy ítéletet mondjanak a vallásszabadság ügyében. Pennát ragadnak, aláírásokat gyűjtenek, petíciókat szerkesztenek, és ünnepélyesen kijelentik: Olaszországban Giorgia Meloni és pártja, a Fratelli d’Italia épp most tapossa sárba a lelkiismereti és vallási szabadság legnemesebb hagyományát.

És miközben a posztliberális felháborodás újabb rítusait járják, senkinek sem tűnik fel, hogy amit Meloni kormánya véd, az épp a szabadság klasszikus liberális értéke – nem a vallás elnyomása, hanem az emberi méltóság és a társadalmi béke védelme a vallási fanatizmus, a vallási fundamentalizmus és a vallási szeparáció ellenében.

Téved, aki úgy hiszi, hogy az intolerancia puszta ostobaság, vagy hogy gyakorlata csupán meggondolatlan bigottságról tanúskodik. Épp ellenkezőleg: az intolerancia mindig gondosan kidolgozott ideológia, valaki(k) vagy valami(k) ellenében. Értekezések, prédikációk és fegyelmezési rítusok rendszere tartja fenn, és mindig egy kijelölt „másik” kirekesztésére épül.
Ezt ismerték föl azok, akik a 16–17. század fordulóján először léptek fel a vallási kényszer ellen. Sebastian Castellio és Jacopo Aconcio korán rámutattak a kényszer abszurditására; Roger Williams és William Walwyn az angol vallásháborúk közepette a lelkiismeret szabadságát védték; William Penn, Spinoza, Philip van Limborch és Pierre Bayle mind a vallási kényszer politikai természetét leplezték le.

Bayle híres De la tolérance. Commentaire philosophique sur ces paroles de Jésus-Christ: »Contrains-les d’entrer« (1686) c. munkája egyidős Locke Levél a vallási türelemről című írásával: mindkettő ugyanarra a felismerésre jut – hogy a hit nem a kényszer, hanem a meggyőződés dolga, és ahol a hatalom „igaz hitet” kényszerít, ott valójában politikai uralmat akar érvényesíteni.

John Locke Levél a vallási türelemről (1689) című művében a vallásszabadság határait akképp határozza meg, hogy a keresztény társulás nem a polgári közösség alá rendelt dolog. Ám ha oly tanokat hirdet, amelyek a polgári társadalommal összeegyeztethetetlenek, joggal korlátozható.

Locke itt vezeti be a klasszikus liberális elvet: a tolerancia addig érvényes, amíg a vallás nem hoz létre párhuzamos politikai hűséget, és nem rombolja a társadalom világi békéjét.
Ezért írja, hogy sem pogányt, sem mohamedánt, sem zsidót nem szabad kizárni a közösség polgári jogaiból vallása miatt, ám ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy azt a vallási szervezetet, amely „another prince”-nek, egy másik földi hatalomnak rendeli alá híveit, nem lehet tolerálni, mert veszélyt jelent az állami szuverenitásra.

Locke toleranciája tehát nem relativizmus, hanem rend: a szabadság mértéke a béke. A hit belső meggyőződés kérdése, nem a közrendé. Az államnak – mondja – nem az a dolga, hogy hitet szabályozzon, hanem hogy megakadályozza, hogy a hit fegyverré váljon a társadalom ellenében.

Három évszázaddal később John Rawls ugyanezt a gondolatot viszi tovább, amikor arról ír, hogy a lelkiismereti szabadságot csak akkor kell korlátozni, ha ésszerűen várható, hogy amennyiben nem tennénk, sérelem érné a közrendet. A szabadság nem korlátlan, hanem összehangolt: a szabadság korlátozása csak akkor jogos, ha maga a szabadság számára nélkülözhetetlen, hogy megakadályozza a szabadság még nagyobb mértékű elvesztését.
Ez Rawls híres proviso-ja: vallási meggyőződések is megjelenhetnek a közéletben, provided that – feltéve, hogy – azokat kellő időben közérthető, politikai érvekkel is alátámasztják.
Vagyis az állam nem a vallás ellen van, hanem a racionális közösségi tér védelmében, ahol a különféle szabadságok kölcsönösen elismerik egymás határait.

E gondolatmenet lényege: a liberális állam nem a vallási meggyőződéssel szemben, hanem az intolerancia politikai formái ellen lép fel. Ha mondjuk egy vallási gyakorlat – például a nők kényszerített arcelrejtése vagy házasságra kényszerítése – megsérti az emberi méltóságot és az egyenlőséget, akkor az már nem a szabadság megnyilvánulása, hanem annak tagadása.
A szabadság korlátozása itt nem tiltás, hanem védelem: a vallásszabadság nem a szabadság ellenében, hanem a szabadság érdekében szabályozható.

Giorgia Meloni miniszterelnök pártja, a Fratelli d’Italia, felismerve a fentieket, törvénytervezetet készített elő az iszlám szeparatizmus ellen.

„Az iszlám szeparatizmus elleni törvény szükséges lépést jelent az olasz identitás, az állampolgárok biztonsága és a nők szabadságának védelmében. Nem a vallásszabadság korlátozásáról van szó, hanem arról, hogy megakadályozzuk annak eszközként való felhasználását olyan gyakorlatok igazolására, amelyek összeegyeztethetetlenek alkotmányunk és társadalmunk alapelveivel. A jogszabály konkrét eszközöket vezet be annak érdekében, hogy megakadályozza a fundamentalista gyakorlatok és az átláthatatlan finanszírozások meggyökeresedését, amelyek veszélyeztethetik a biztonságot és a társadalmi kohéziót. A vallási helyekre irányuló pénzeszközök átláthatósága, az arc felismerését megakadályozó ruhadarabok tilalma, a kényszerházasságok és a szüzességi igazolások súlyosabb büntetései – mindez a civilizáltság és az emberi méltóság tiszteletének jele.” – hangzik a tervezet indoklása.

Vagyis a javaslat az arcot teljesen elfedő ruhadarabok tiltását, a vallási helyek külföldi finanszírozásának átláthatóvá tételét, valamint a kényszerházasságok és a „szüzességi igazolások” szankcionálását tartalmazza.

A cél nem a hit korlátozása, hanem a civilizációs rend védelme: hogy Olaszországban – s tágabban, Európában – ne jöhessenek létre párhuzamos társadalmak, amelyek a saría törvényeit az olasz jog fölé helyezik.

John Locke már 1689-ben kimondta, hogy a vallásszabadság addig tart, amíg a vallás nem válik politikai hatalommá. A vallás nem uralhatja a közéletet, és nem követelhet engedelmességet más jogrendnek, csak az állam törvényeinek.

Rawls háromszáz évvel később ugyanezt írja: minden szabadságot csak a szabadság érdekében lehet korlátozni – vagyis csak azért, hogy mindenki számára biztosítható legyen ugyanazon szabadságok rendszere. Az egyenlő politikai szabadságoknak – és csak azoknak – kell biztosítani a valóságos értéküket. Az alapvető szabadság csak akkor korlátozható, ha ez magának a szabadságnak a védelméhez szükséges; a szabadság elsőbbsége azt jelenti, hogy egyesek szabadságvesztését nem ellensúlyozhatja mások nagyobb jóléte.

Ha tehát egy vallási gyakorlat a nők alávetését, a nyilvános arceltakarást, a kényszerházasságot vagy a párhuzamos törvénykezést hirdeti, az nem a vallásszabadság megnyilvánulása, hanem annak súlyos sérülése. A hit itt már nem belső meggyőződés, hanem valamely világi–politikai uralom eszköze.

A szabadság nevében tehát meg kell húzni a határt: ahol a vallás a lelkiismeret helyébe lép, ott kezdődik a politikai intolerancia. A Meloni-kormány törvénytervezete ezért nem vallásellenes, hanem civilizációvédő: nem tilt, hanem véd; nem elzár, hanem megőriz; nem a hit ellen, hanem az ember mellett áll.

És ebben – akár tetszik, akár nem – Giorgia Meloni a klasszikus liberális tradíció folytatója: Locke, Jefferson, Mill, Isaiah Berlin és Rawls örököse, aki tudja, hogy a szabadságnak önmagát is védenie kell.

Mert ahogy Isaiah Berlin mondta: „Freedom for the wolves has often meant death to the sheep.” – „A farkasok szabadsága gyakran a juhok halálát jelenti.” (Isaiah Berlin: Liberty. Four Essays on Liberty, Oxford University Press, 1969. 38.)

És most a tanulság – női arccal.

Miközben Európa üresfejű férfiai – a spanyol Sánchez, a francia Macron, a brit Starmer és a német Merz – egymással versengenek a szimbolikus gesztusok ürességében, akad valaki, aki felismeri a lényeget: hogy a szabadság nem a határok eltörlése, hanem azok bölcs megvonása, hogy megmaradhasson mindannyiunké.

Ahogy egykor Európét, a nőt, a földrész névadóját hívta életre a mítosz, ma is egy nő az, aki – ha a férfiak képesek tanulni tőle – megőrizheti és újraalapíthatja Európát. Ennyi a különbség a póz és a politika között. És ennyi a tétje a szabadságnak.

ITT OLVASHATÓ