BIRKÁS GYÖRGY: MATEKLECKE 6338. - A RACIONALITÁS KORLÁTAI 59. RÉSZ: A KÖZÖS VALÓSÁG HALÁLA

FACEBOOK
Szerző: BIRKÁS GYÖRGY
2025.11.05.

Már többször volt arról szó a sorozatban, hogy a demokrácia működéséhez elengedhetetlen a közös tény- és valóságalap. Csak így lehet racionálisan vitatkozni, érveket ütköztetni, és végül konszenzust találni. Hannah Arendt már évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy a totalitarizmus előfutára a közös valóság lerombolása volt, és amikor a propaganda alternatív világképet teremtett az emberek számára, megkezdődött a demokratikus párbeszéd felszámolása.

Ma hasonló jelenséggel szembesülünk, csak a csatornák sokasága és az algoritmusok szerepe miatt nem egyetlen, hanem sokféle párhuzamos valóság alakult ki. Mindenkinek más a hírfolyama, más információ szűrődik be a mindennapjaiba, és ez a széttagoltság azzal jár, hogy a különböző társadalmi csoportok már nem ugyanazt a világot látják.

Az egyoldalú médiafogyasztás akaratlanul is buborékokat hoz létre, a platformok azokat a tartalmakat emelik ki, amelyek megerősítik a felhasználó előfeltevéseit, hogy minél tovább bent tartsák őket a rendszerben. Kialakulnak a párhuzamos világaink, amelyek között szinte nincs közvetlen hídkapcsolat. A másik buborék hírei már nem érdekelnek, sőt gyakran támadásként éljük meg őket.

Ha két egymásnak ellentmondó valóság találkozik, nem kíváncsiság, hanem gyanakvás és ellenségérzet keletkezik. Mivel nincs közös tényalap, a csoportok elméletei önbeteljesítővé válhatnak, és önmagukban keltik a tévhitet. Új összeesküvés-elméletek sora születik, melyek nem adatokon alapulnak, hanem egyszerűen megerősítik a hívek előzetes elképzeléseit.

Az így kialakuló többvalóság-szindróma súlyos kihívást jelent a demokráciára. Minden oldal a maga verzióját tartja igaznak, és fel sem tételezik, hogy a másik fél is érvényes igazságot képviselhet. Sőt, gyakran azt sem ismerik el, hogy a kérdés egyáltalán vitatható lenne.

A legújabb konkrét példa a Tisza Párt adatincidense, egy eseményt két teljesen különböző valóságként élnek meg a magyar politikai diskurzus résztvevői. Közel 200 000 támogató személyes adata került nyilvánosságra, és már az elnevezésben is látszik a párhuzamos világok létezése: az egyik oldal adatszivárgásról, a másik adatlopásról beszél.

Az első valóság: orosz hackerek és a demokrácia elleni támadás. Az esemény egyértelműen külső, rosszindulatú szereplők (konkrétan orosz hackerek) által végrehajtott támadás. Ebben a verzióban a Tisza Párt áldozat, amely egy jól szervezett, politikai motivációjú kibertámadás célpontja lett. A történet szerint az adatok megszerzése és közzététele része annak a szélesebb geopolitikai játszmának, amelyben Oroszország megpróbálja aláásni a demokratikus ellenzéki mozgalmakat Európában.

Ebben a valóságban a fókusz teljes mértében a külső fenyegetésen van. A támogatók és a szimpatizáns média nem kérdőjelezi meg a párt informatikai biztonsági gyakorlatát, nem merül fel, hogy esetleg jobban lehetett volna védeni az adatokat. A párt vezetése válságkezelésének hiányosságai sem kerülnek terítékre. Helyette a narratíva a politikai ellenfelek valós vagy feltételezett kapcsolatára összpontosít az adatok nyilvánosságra hozatalával, és az eseményt a demokrácia elleni támadásként interpretálja.

A második valóság: ukrán szivárogtatás és a hazugságok hálója. Az esemény nem külső támadás, hanem belső működési zavar, amit ukrán forrásból származó szivárogtatás követett. Ebben a verzióban a Tisza Párt saját felelőtlensége okozta az adatvesztést, gyenge biztonsági protokollok, átláthatatlan adatkezelés, és talán szándékos elhallgatás. A történet szerint az adatok valójában nem hackelés áldozatai, hanem olyan hozzáférhető adatbázisból kerültek elő, amelyet nem megfelelően védtek. Az ukrán szál emlegetése is ezt a célt szolgálja, elterelni a figyelmet az orosz hackerekre épülő magyarázatról. Hogy miért jó az ukránoknak, hogy azoknak az adatait szivárogtatják, akiket a narratíva szerint támogatnak, az nem derült ki, de a fideszes narratívák nem is a konzisztenciájukról híresek.

A probléma nem csupán az, hogy kétféle magyarázat létezik. A probléma az, hogy a két oldal más kérdéseket tesz fel, más tényeket tart relevánsnak, és más erkölcsi keretben értelmezi az eseményeket. Az egyik oldalon a fő kérdés, hogy ki áll a támadás mögött, és miért akarják megállítani a Tiszát? A másik oldalon, hogy miért nem védték meg megfelelően az adatokat, és miért hazudnak róla?

Amikor a két narratíva találkozik, nincs konstruktív párbeszéd. Az egyik oldal támogatói nem látják értelmét annak, hogy az adatvédelmi hiányosságokról beszéljenek, hiszen számukra a lényeg a külső támadás. A másik oldal követői pedig nem foglalkoznak a geopolitikai kontextussal, mert számukra a lényeg a felelőtlenség és az átláthatatlanság. Mindkét oldal a saját igazságát védi, és a másik állításait rosszhiszeműnek vagy naivnak tartja.

Ez a helyzet jól illusztrálja a közös valóság halálát. Két közösség látszólag ugyanazt az eseményt vizsgálja, de valójában két különböző eseményről beszél. Az információs buborékok megerősítik az előfeltevéseket, a Tisza-szimpatizáns média a hackelésre fókuszál, a kritikus média a felelőtlenségre. Az algoritmusok pedig gondoskodnak arról, hogy mindenki pontosan azt az információt kapja, amit várni akar.

Nem lehet közös értékelést adni arról, hogy mi történt. Nem lehet a felelősséget számon kérni, mert az egyik oldalon nincs belső felelősség (külső támadás volt), a másikon pedig nincs külső kontextus (belső mulasztás volt). Nem lehet közös tanulságot levonni, mert mindkét oldal más tanulságot von le. És ami a legveszélyesebb, nem lehet bizalmat építeni, mert mindkét oldal azt látja, hogy a másik hazudik vagy megpróbál manipulálni.

Nem könnyű tanácsot adni sem arra, mit tehetnénk, főleg ha az egyik oldal baseball ütővel veri szét a másik valóságát, nehéz a megbékélés mellett érvelni. Támogatnunk kellene egy átlátható és független tényellenőrző projekteket, amelyek nem egyetlen politikai oldal narratíváját szolgálják, hanem valóban ellenőrizhetővé teszik a tényeket. Ez a mai ner valóságában sajnos elképzelhetetlen. Az a kormány, amelyik hamis MI videókat terjeszt ellenfeléről, nem fog független vizsgálatot kezdeményezni.

Szükség lenne egy, az algoritmusok átláthatóságát előíró törvényre, de ez sem a jelenlegi hatalomnak kedvezne, ezért nem fogják benyújtani. A platformoknak felelősséget kellene vállalniuk azért, hogy csökkentsék a visszacsatoló buborékok hatását (például ne rangsorolják automatikusan előre a legmegosztóbb tartalmakat), ez sem jellemző önkorlátozás a közösségi média cégektől, ezt is csak kikényszeríteni lehetne.

Amikor két közösség már nem ugyanazt a világot látja, akkor nem lehet közös döntéseket hozni, nem lehet közös jövőt tervezni. A demokrácia feltételezi, hogy vannak viták, de azt is feltételezi, hogy ezek a viták ugyanarról szólnak, ugyanazon tények és események értelmezéséről.

Hannah Arendt figyelmeztetése ma aktuálisabb, mint valaha, a közös valóság lerombolása nem a totalitarizmus velejárója, hanem előfutára. Ha megszűnik a párbeszéd lehetősége, akkor marad a konfrontáció. Ezért nem technikai kérdés csupán az adatbiztonság, az algoritmusok működése vagy a médiafogyasztás, ezek alapvetően politikai és erkölcsi kérdések. A közös valóság megőrzése vagy újrateremtése talán a XXI. század demokráciáinak legnagyobb kihívása.

ITT OLVASHATÓ