Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2025.11.15.
Úgy döntöttem, közzéteszem belőle azt a részt, amely Hilarionnal és az „orosz kapcsolattal” foglalkozott, pusztán illusztrációként annak bizonyítására, hogy két és fél évvel ezelőtt már mindent lehetett tudni, vagy legalábbis tudni illett volna.
Íme az akkori írásom vonatkozó részlete, változatlanul:
„Ám sor került egy előre nem tervezett és az utolsó pillanatig cáfolni igyekezett találkozóra is Ferenc pápa és Hilarion, a magyarországi orosz ortodox egyházmegye kormányzója között, amit még a Vatican News is bagatellizálni igyekezett, mintha Hilarion csak a Moszkvai Patriarkátus magyarországi érsekségének szociális és oktatási tevékenységéről tartott volna tájékoztatást. Aztán hazafelé a repülőn Ferenc pápa nyilvánvalóvá tette, hogy „a tanácskozásokon nem pusztán a Piroska és a farkasról beszéltünk”, hanem az ukrajnai háborúról és a békéhez vezető útról.
Ha eddig mindenki a maga érdekeinek megfelelően igyekezett választ találni a pápa újabb magyarországi útjának okára, innentől a kérdés végleg eldőlni látszik: Hilarionnal, Kirill moszkvai pátriárka volt „külügyminiszterével”, aki tizenhárom éven át irányította az orosz egyház külkapcsolatait, aligha találkozhatott volna a pápa máshol Európában, kizárólag Budapesten. Márpedig utazásának leglényegét ez a találkozó jelentette, a többi az apostoli út velejárója volt, a pápa által rendre hangoztatott és elsőrendűnek tekintett politikai feladat szakrális kulisszája. Ez minden bizonnyal kellemetlen hír a pártpolitikára rezonáló magyar emberek számára, de annál felemelőbb a kereszténység küldetését mélységesen komolyan vevő, s a napi csip-csup politikai történések helyett az üdvtörténeti távlatokra fókuszáló hazai lakosságnak.
Ezzel kapcsolatosan még mindig akadnak források, amelyek naiv módon úgy képzelik, hogy Hilarion Budapestre helyezése büntetés volt, minthogy Ukrajna lerohanását az orosz állami és egyházi vezetéstől eltérően ítélte meg. Csakhogy az „ügy” árulóival vagy a kételkedőkkel szemben az orosz diktatórikus rendszer a büntetésnek nem ezt a módját szokta alkalmazni, hanem egészen másmilyent. Emlékeztetnék arra, hogy Kirill pátriárka (Mihajlov fedőnéven), akárcsak elődje, II. Alekszij (Drozdov fedőnéven) évtizedeken át a KGB szolgálatában állt, s mindkettejük feladata az ellenséges nyugati világon belüli dezintegrációs célú propagandisztikus fellazítás volt. Sokat elárul, hogy a kommunista múltat mindössze az Orosz Ortodox Egyház és a KGB utódszervezete, az FSZB élte túl zavartalanul, így aligha véletlen, hogy mielőtt Moszkva és egész Oroszország pátriárkájává választották volna II. Alekszijt illetve Kirillt, Hilarionhoz hasonlóan mindketten külügyesek voltak, s komoly, legfőképp nyugati külkapcsolati hálózattal rendelkeztek.
Hilariont a büntetés látszatával, ám a bevált titkosszolgálati eljárásnak megfelelően helyezhették Budapestre, a bukás álcájával, valójában a legmegbízhatóbb személyként, aki a Nyugaton persona non grata-vá vált Kirillnek, az egyháznak és az orosz államnak az érdekeit (beleértve az ingatlan- és pénzügyeket is) a baráti, ám EU- és NATO-tag Magyarországról bonyolíthatja a legzavartalanabbul. S legfőképpen azt a jól ismert geopolitikai szándékot, amely a „kereszténység ügyén” át kísérel meg behatolni a nyugati világba.”
A közben eltelt két és fél év csak lábjegyzeteket írt ahhoz, amit akkor már tudni lehetett: 1. Hilarion villámgyors magyar állampolgársága – példátlan tempóban, mindmáig érdemi magyarázat nélkül. 2. Az orosz egyházi vagyonok „menekítése” Magyarországon át, magyar ingatlanokkal és jogi konstrukciókkal védve a szankciók elől. 3. A „száműzött” külügyes továbbra is külügyesként működött, csak már egy „baráti, ám EU- és NATO-tag” ország fedésében. 4. Botrányok, fegyelmi vizsgálatok, zaklatási ügyek, luxuséletmód, majd a Moszkvai Patriarkátus általi felfüggesztés és eltávolítás.
Mindez ma nagy hír, forró téma, „új fejleményként” tálalva. Pedig a logika, a struktúra, a működésmód pontosan olyan, amilyennek akkor leírtam: a „büntetés” valójában megbízatás, a „bukás” valójában fedés, a „félreállítás” valójában elhelyezés, ill. beépítés.
Nem az a megdöbbentő, hogy kiderült: 1. Hilarion nem büntetve, hanem elhelyezve lett. 2. Magyarország eszközként szolgált egy orosz geopolitikai és egyházi stratégiában. 3. A „kereszténység ügye” (mint annyiszor széles e honban) fedősztori volt az orosz befolyás számára. 4. Mindehhez a magyar „szuverén” államhatalmi gépezet tudatos, aktív és következetes közreműködést biztosított: nem figyelmetlenségből, nem jóhiszeműségből, nem félreértésből, hanem úgy, mint egy olyan rendszer, amelynek vagy pontos tudása volt és saját politikai érdekei miatt koordinálta és támogatta a folyamatot, vagy – s ami talán még súlyosabb – olyan szolgálatokkal működik együtt, amelyek a magyar elhárítást politikai függésben, orosz kitettségben és gyakorlati működésképtelenségben tartják.
Ez nem véletlenek láncolata volt, nem mellékes epizód, nem adminisztratív véletlen. Ez idegen érdekek problémátlan állami kiszolgálása, minősített politikai együttműködés, a „szuverenitás” retorikája mögé bújtatva.
A két és fél évvel ezelőtti írás nem jóslat volt, nem előrelátás, hanem a nyilvános tények összeolvasása. A döbbenet nem az, hogy most kiderült valami. Sokkal inkább az, hogy már akkor ott volt minden, és a magyar állam – amely saját magát „függetlennek”, „szuverénnek” és „nemzeti érdekűnek” szereti becézgetni – nemhogy nem akadályozta ezt a működést, hanem szervesen segítette, platformot és védelmet nyújtva hozzá.
Két és fél évvel ezelőtt mindent lehetett tudni. Csak olvasni kellett volna.
Még talán a nagytiszteletű független hazai sajtó nagytiszteletű független hazai képviselőinek is.
Még talán a nagytiszteletű független hazai sajtó nagytiszteletű független hazai képviselőinek is.
És ha valakit érdekel, az első kommentben megadom a két és fél évvel ezelőtti teljes cikk linkjét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.