Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2026.01.27.
Az első, döntő mozzanat az, hogy Lázár János nem azonnal, nem reflexív erkölcsi belátásból kért bocsánatot, hanem egyeztetés után, Orbán Viktor jóváhagyásával. Ez önmagában kijelöli a gesztus státuszát: nem lelkiismereti aktus, hanem politikai művelet.
A bocsánatkérés itt nem azt jelenti: „felismertem, hogy amit mondtam, emberileg és politikailag vállalhatatlan”, hanem azt: „a kijelentésem jelenlegi politikai következményei meghaladják a hasznát”. Vagyis itt szó sincs morális korrekcióról, sokkal inkább politikai kockázatkezelésről beszélhetünk.
A bocsánatkérés itt nem azt jelenti: „felismertem, hogy amit mondtam, emberileg és politikailag vállalhatatlan”, hanem azt: „a kijelentésem jelenlegi politikai következményei meghaladják a hasznát”. Vagyis itt szó sincs morális korrekcióról, sokkal inkább politikai kockázatkezelésről beszélhetünk.
A politikai bocsánatkérés nem üres nyelvi formula, hanem egzisztenciális következményvállalás. Aki politikai szerepben beszél, az nem magánszemélyként sért, hanem képviseleti minőségben: pártot, kormányt, állami tekintélyt testesítve meg. Ezért a politikai bocsánatkérés klasszikus logikája így néz ki: a vétkes beszédet követi a belátás, a belátást a felelősség vállalása, a felelősség vállalása – a politikai logika és működési normatíva alapján – a lemondás vagy visszalépés. Ha ez az utolsó elem hiányzik, akkor a „bocsánatkérés” nem teljes, hanem szimulált. Nem véletlen, hogy ha a politikus nem mond le, akkor – legalábbis egy működő demokráciában – a miniszterelnök szólítja fel lemondásra, éppen azért, mert a politikai közösség erkölcsi integritása forog kockán. (Már ott, ahol még erkölcsi integritásról lehet beszélni.) Ha mindehhez szépirodalmi példára van szükség, gondoljunk
Raszkolnyikovra, akinek bűnbánata nem a szavaknál történik, hanem az önfeladásnál: a pozíció, az identitás, az önkép összeomlásánál. A megbánás Dosztojevszkij hősénél ugyanis egzisztenciális veszteség.
Lázár esetében azonban szó sincs erről: sem lemondás, sem elbocsátás. Ez pedig önmagában egyértelműen jelzi, hogy a bocsánatkérés nem komolyan gondolt erkölcsi cselekedet, hanem kommunikációs manőver. A bocsánatkérés így nem normaképző, hanem normaromboló aktussá lett: azt üzeni, hogy rasszista beszéd kockázatkezelhető kommunikációs hiba, nem politikai határátlépés.
Hannah Arendtnek igaza van: a bocsánat ott értelmes, ahol a felelősség nem oldódik fel a rendszerben. Ahol a „parancsra tettem” vagy a „félreértettek” lép a belátás helyébe, ott nincs bocsánat, csak sunyi erkölcsi elkenés. Ugyanis a felelősség ezáltal deperszonalizálódik, s az „én mondtam és hibáztam”-ból politikai helyzet jön létre.
Lázár János bocsánatkérése tehát nem a mondat és a gondolat visszavonása, hanem annak utólagos menedzselése. Erkölcsi fordulat helyett politikai kalkulusról van szó. És mivel sem személyes, sem intézményi következménye nincs, ezért nem bocsánatkérés, hanem annak puszta imitációja: egy sorry, amely mögött sem lelkiismeret, sem politika nem mozdult meg.
Ráadásul mindez egy különösen rafinált és alantas hatalmi technika része volt: a bocsánatkérés nem az erkölcsi belátás gesztusa, hanem annak kiforgatása. A logika egyszerű és cinikus: bocsánatot kértem, tehát erkölcsi fölényben vagyok. Nem elszámolás történik, hanem átváltozás: a vétkes egyetlen mondattal erkölcsi példává lép elő.
Nem véletlen, hogy pártosan elkötelezett hallgatóságának kitörő tapsa követte a gesztust.
És nem kevésbé beszédes, hogy a „független sajtó” jelentős része is megkönnyebbült lelkesedéssel számolt be róla: lám, milyen szép és ritka dolog, amikor egy politikus bocsánatot kér. A sajtó itt (megint) nem kritikai szerepében, hanem meghatott közönségként viselkedett: bedőlt a szómágiának, és maga segített előállítani azt a hamis erkölcsi többletet, amelynek révén a bocsánatot valójában nem kérő politikus morális géniusszá nemesült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.