2020. május 16., szombat

KENTAURBESZÉD - MARKÓ BÉLA: HÁT EGY MAGYAR MENNYIT ÉR?

NÉPSZAVA
Szerző: MARKÓ BÉLA
2020.05.16. 


Különös nemzetfelfogásról tanúskodnak Klaus Iohannis legutóbbi nyilatkozatai, amelyekben a német származását egyébként soha nem tagadó államfő román-ellenességgel vádolja politikai ellenfeleit, a szociáldemokratákat. Szerinte a Szociáldemokrata Párt titkos alkut kötött a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel, sőt, Orbán Viktorral is a székelyföldi autonómia statútumának támogatásáról. Rá néhány napra azzal púpozta meg ezt a vádat, hogy nemcsak az autonómiát, hanem az egyes közigazgatási egységekben már 2001 óta érvényben levő nyelvhasználati rendelkezések kibővítését is románellenes kezdeményezésnek nevezte. Erre fel a szociáldemokraták mindenféle eszement javaslattal – hogy ezután soha senki nem nyújthat be tervezetet az autonómiáról stb. – próbálták lemosni magukról a gyalázatot.

Nehéz egyszerű elszólásnak tekinteni az államfői nyilatkozatokat, és az sem igaz szerintem, hogy csupán a körvonalazódó gazdasági válságtól való félelmében húzta elő a magyar kártyát. Persze erre is jó volt az ügyrendi gikszer, hogy a képviselőházon átcsúszott az időről időre valamelyik magyar képviselő vagy szenátor által inkább csak jelképes gesztusként benyújtott autonómia-tervezet, amiről úgyis a szenátusnak kellett döntenie. Döntöttek is nagy hirtelen, és ellene is szavazott mindenki, kivéve az RMDSZ-t. De közben már elhangzott az elnöki szózat: „Hihetetlen, hogy miféle egyezségek születnek Románia parlamentjében. Miközben mi, én, a kormány, más hatóságok, harcolunk a románok életéért, hogy megszabaduljunk ettől a pandémiától, az SZDP, a nagy SZDP azért harcol a parlament titkos kabinetjeiben, hogy odaadja Erdélyt a magyaroknak.” Nem részletezem tovább, magam is írtam már erről, meg aztán nem előzménytelen az ilyesmi, és sajnos, általában megvan az eredménye, mert aki ilyen meggyőzően románkodik – vagy Magyarországon: magyarkodik -, annak sok mindent el lehet nézni. 

Bár a német Klaus Iohannis, aki egy időben mellesleg az RMDSZ-hez hasonló szervezet, a Német Demokrata Fórum elnöke volt, most mintha elvetette volna a sulykot, sok román értelmiségi hitetlenkedve csóválta a fejét a könnyfakasztó hűségnyilatkozat hallatán. Nem beszélve azokról a magyarokról, akik lelkesen szavaztak a német elnökre 2014-ben, és sokan még 2019-ben is, mert másfajta együttélési modellt reméltek tőle, most viszont keserűen tapasztalták, hogy románabb az eddigi román elnököknél. Nem kellett volna meglepődni, nem volt ez derült égből villámcsapás. Legyünk őszinték, Klaus Iohannis nem árult zsákbamacskát az elmúlt években sem. Aki odafigyelt, észrevehette, hogy soha nem mondott véleményt kisebbségi ügyekben, és kizárólag csak románként szólította meg saját honfitársait. Jól láthatóan valamiféle politikai nemzetben gondolkozik, csakhogy amikor a nyelvi vagy kulturális különbözőségeket szembeállítja ezzel a nemzetfelfogással, a Iohannis-féle politikai nemzet nem a társadalmi kohézió, hanem az erőszakos asszimiláció eszközévé válik. Nem a járványról, nem a gazdasági válságról, nem is a kormányzó Nemzeti Liberális Párt csökkenő népszerűségéről van szó, hanem egy olyan rögeszméről, amely az elmúlt száz évben rengeteg szenvedést okozott Európa népeinek, különösen Kelet-Közép-Európában és a Balkánon. 

Még tíz esztendővel ezelőtt is azt mondtam volna, hogy ezzel a nemzetállami rögeszmével szemben sikerült egy olyan kisebbségpolitikai stratégiát érvényre juttatnunk, amely évszázados trianoni bénultságunkat is fel tudja oldani. Ezt a stratégiát tulajdonképpen a Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István által jegyzett 1921-es erdélyi röpirat, a Kiáltó Szó fogalmazta meg hitelesen. A röpirat szellemtörténeti jelentőségét ma is elismerjük, politikai üzenetére viszont már kevésbé figyelünk. Nem véletlen, hogy míg Kós Károly sodró erejű pátosszal megírt kiáltványa ott van a köztudatban, addig a másik két szerzőtárs által hozzácsatolt politikai, társadalmi és gazdasági programot gyakorlatilag senki sem emlegeti. Ugyanis a Kiáltó Szóban szenvedélyesen kifejtett erdélyi önállóság-eszme, a transzilvanizmus az irodalmi és művészeti életben valóban érvényesült a két világháború között. „Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.” – mondja Kós Károly. Meg is indokolja, hogy miért van szükség önálló stratégiára: „A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvánia, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökön örökké.” A stratégia lényege, nem győzöm ismételni, a kényszerű önállóság, a magukra maradt erdélyi magyaroknak saját közösségi életet kell kialakítaniuk, beleértve a külön intézményrendszert is, ami a kultúrában meg is valósult, akár sikertörténetnek is nevezhetnénk, ha végre szabadulni tudnánk állandó frusztráltságunktól. A politikában viszont ez akkor tulajdonképpen azért sem sikerülhetett, mert még sokan hittek a trianoni döntés revíziójában, és az impériumváltást ideiglenesnek tekintették...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése