Szerző: PARÁSZKA BORÓKA
2025.10.10.
Van valami nyugtalanító Krasznahorkai László Nobel-díjában. Ahogy Elfride Jelinek, Coetzee, Annie Ernaux, Herta Müller – és természetesen Kertész Imre – Nobel-díjában is. Nemzeti rögeszmék, politikai kényszerek, rendszerszinten támogatott szociopátiák, társadalmi szintig terebélyesedő énhazugságok. Megannyi leleplezés, szembesítés, kor- és társadalomkritikai „ráolvasásra” alkalmas vádszövegek – irodalom. Mondhatni, ez ennek a díjnak a természete, célja is, hogy szembesítsen korszakos téveszmékkel, disszonanciákkal, hamisságokkal. És azokkal szemben egy-egy életművet, írót mutasson fel.
Irodalommal provokál a Nobel-díj.
Mielőtt azonban rátérnénk arra, mi is a nyugtalanító Krasznahorkai Nobel-díjában, és mit kezdjünk saját (bevallott vagy be nem vallott, felismert vagy fel nem ismert) zaklatottságunkkal, teszek egy személyes kitérőt.
Azon a hajnalon, amikor a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat nyilvánosságra hozták, újságírói terepmunkára mentem. A „csontarcú” asszonnyal kellett találkoznom, valahol a közép-európai poklok mélyén, és őt kellett ügyvédhez vinnem, még a szerkesztőségi ülések és a napi hírfolyam felpörgése előtt. A dögök útján mentem érte – olyan szakaszon, ahol egyre-másra elhullott állatok hevernek az árokban. Csapzott szőrű rókák, égnek meredő lábú borzok, rengeteg felpüffedt kutya, aszfaltba passzírozott macskák. Egyre jobb autók járnak erre, egyre több a kivégzett állat. Ez a nő, a csontarcú, az út mögötti tanyákon húzza meg magát. Szociálisan veszélyeztetett – hivatalos besorolása szerint. Persze vannak, itt, a dögök útja mentén, akik azt mondják, rászolgált a sorsára. Sőt vannak, akik szerint megátkozták, vagy saját átkai hulltak rá.
Nem gondolkodtam ezeken, az én feladatom csupán annyi volt ezen a hajnalon, hogy onnan, ahol a busz nem jár, és ahol a túl gyors autók nem állnak meg sem asszonynak, sem törött lábú kutyának, elvigyem az ügyvédhez. Gyors voltam, egyik pillanatban még a dögszagban gázoltam, másik pillanatban már a hírfolyamot görgettem, hamarosan meg is érkezett az értesítés: Krasznahorkaié a Nobel-díj.
Elkezdődött az ilyenkor szokásos koreográfia, ami a szembesülést, a vádló ráolvasást felhőtlen örömmel, büszkeséggel (nemzeti!) köszönti. Az, aki a híreket hivatalból nagy merítéssel fogyasztja, nehezen dolgozza fel a látleletet, ami polgártársairól ilyen helyzetben eléje kerül.
Krasznahorkai Nobel-díjának gratulált, és rögtön saját sikeres kormányzására asszociált a Krasznahorkai regényében maró iróniával kísértő miniszterelnök. Krasznahorkai Nobel-díjának bokázott az a propagandasajtó, amely az elmúlt években nem győzte ott gyalázni őt mint rendszerellenséget, ahol érte. A magyar Nobel-díjnak örvendett sok-sok olyan ember, akiknek fogalma sincs, ki Krasznahorkai László. És persze Krasznahorkai Nobel-díjának örvendtek a vájt fülűek, az olvasói és pályatársai is.
Az, hogy Krasznahorkai egész pályája kényelmetlen, ellentmondásos, zavarba ejtő, fel sem merült. Pedig teljesen atipikus utat futott be: a klasszikus „perifériaszerzőtől” a közép-európai nihil lassú, végtelenül alapos, kínzóan részletes letapogatójától, a Sátántangó szerzőjétől a frivol, groteszk, humorral leleplező, rámutató és fel is szabadító Zsömle odavan írójáig. A „magyar ugartól”, a kelet-európai végektől és végzetektől (Az ellenállás melankóliája, Háború és háború) a Távol-Kelet felé (Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó). Pontosan húsz évvel azelőtt nyitott kulturális dimenziókat, hogy Magyarországon megjelentek az idegenellenes, uszító, „ha hozzánk jössz, nem veheted el a kultúránkat” plakátok. Fordítva szokott ez nálunk lenni: a világostól a sötét, a reményektől a reménytelenség felé szoktak haladni az emberek, alkotók, a röpülj hajómtól a bezárkózás felé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.