Szerző: ÉS
2019.10.04.
A monetáris politikának avagy szebben pénzpolitikának sokfajta eszköze van a jegybank legfőbb céljaként kijelölt árstabilitás védelmére vagy a másodlagos célként kitűzött gazdasági növekedés ösztönzésére. Az árfolyam befolyásolása vagy fix árfolyam esetén annak rögzítése mellett mindenekelőtt a hazai pénz mennyiségének és belföldi árának (kamatának) szabályozása a legfontosabb.
Konvertibilis valutával rendelkező országokban a hazai valuta mennyiségének és kamatainak szabályozása kizárólag és közvetlenül az előbb említett célok, az árstabilitás biztosítására és – jelesül éppen Amerikában ezzel egyenrangúan – a foglalkoztatottság növelésére irányul, semmiképp az árfolyam befolyásolására. Így szól az amerikai jegybanktörvény.
Igen ám, de a korlátlan tőkeáramlás viszonyai közepette a hazai pénz árának, vagyis a kamatoknak a változása hatással van az árfolyamra is. Noha ez nem cél, de lehet szándékolt vagy szándéktalan következmény. Ha például a FED növeli az irányadó kamatokat, akkor ennek nyomán általában emelkedik minden piaci kamat. Ez vonzóbbá teheti az amerikai pénzügyi befektetéseket az egész világ megtakarítói számára. Mivel a konvertibilitás azt jelenti, hogy nincsenek korlátai a nemzetközi tőkeáramlásnak, valószínű, hogy rengeteg külföldi pénz áramlik az Egyesült Államokba. Ez növeli a dollár iránti keresletet, és minden más tényezőt változatlannak tekintve több-kevesebb felértékelési nyomást gyakorol rá. Lehet ugyan, hogy a FED a belföldi infláció fékezése végett emelte föl a kamatot, a nem szándékolt végeredmény mégis az, hogy az amerikai dollár felértékelődik. (Ugyanez a folyamat természetesen fordítva is lejátszódhat.)
Itt a furcsa következmény: a pénzpolitika alkalmas lehet a nemzeti valuta árfolyamának befolyásolására akkor is, ha bevetésének egyáltalán nem ez a célja. Vannak azonban olyan országok, ahol a jegybanknak éppen ez a célja. Magyarországon ennek kirívóan perverz változata érvényesül: azért tartja az MNB veszélyesen alacsonyan a jegybanki alapkamatot, hogy ezzel tudatosan és szándékoltan rontsa a forint árfolyamát. Noha ezt nem ismeri el, de mi tudjuk. (Lásd: A magyar jegybank valódi arca, ÉS, 2019/21., május 24.)
Ha így áll a helyzet, akkor Trump elnök mennydörgése a saját maga által jelölt FED-elnökkel, Jerome Powell-lel szemben saját szempontjából érthető: a FED valószínűleg képes lenne gyengíteni a dollárt, ha követné az Európai Központi Bank (EKB) vagy a japán jegybank (Bank of Japan) politikáját, és negatívvá tenné az amerikai alapkamatot. Más kérdés, hogy ezt az amerikai gazdaság helyzete egyáltalán nem indokolja. Ez azonban a jelenlegi amerikai elnököt nem érdekli.
Az érzékelés maga a valóság: ha Trump azt hiszi, hogy Kína manipulálja nemzeti valutája árfolyamát, akkor jogosnak tekinti a dollár árfolyamának manipulálását. Szándéka így az, hogy bevonja az amerikai jegybankot a kereskedelmi háborúba. Az amerikai elnök annyit megértett a monetáris politikából, hogy a FED irányadó kamata hat az árfolyamra. Az együgyű (simple-minded) elnök azonban nem érti, hogy a független jegybank, a „gonosz” FED miért nem együgyű (single issue) politikát folytat, miért nem egyetlen ügyet szolgál, jelesül az ő újraválasztását.
Van azonban két baj. Egyrészt az, hogy két ország kölcsönös erőfeszítése saját valutájuk árfolyamának a másikéval szembeni egyidejű csökkentésére nem lehet sikeres. Láttuk, hogy a kölcsönös leértékelés nulla összegű játék. Másrészt azonban az egyre alacsonyabb kamatokkal adott esetben sok kárt lehet okozni nemcsak a másik, hanem a saját ország gazdaságának is. Most éppen ez történik. A világgazdaság két óriása – Kína és az Egyesült Államok – közötti kereskedelmi háború mindkettőnek árt. Ráadásul csaknem mindenki másnak is. Az így kialakult bizonytalanság ma a visszaeséstől való világméretű félelem legfontosabb oka...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.