2020. január 6., hétfő

MIÉRT LENNE KÖTELEZŐ EGYFÉLEKÉPPEN EMLÉKEZNI TRIANONRA?

HVG ONLINE / KULT
Szerző: BALLA ISTVÁN
2019.01.06.


Idén júniusban lesz 100 éve, hogy aláírták a Trianoni békediktátumot, így a téma 2020-ban alighanem heves indulatokat gerjeszt majd. Többek között annak próbáltunk utánajárni Egry Gábor történésszel, a Politikatörténeti Intézet főigazgatójával, hogy mi lehet ennek az oka. Miért csak a veszteségekről beszélünk, és miért nem tudjuk elfogadni a különböző viszonyulásokat Trianonhoz? Megoldás-e erre a Nemzeti Összertartozás Napja? Túl lehet-e lépni a fasiszta vs. nemzetáruló leegyszerűsítéseken? Interjú.

hvg.hu: Ön azt állítja, hogy a Trianon-trauma pontatlan kifejezés a békediktátum utáni magyar közérzetre. Miért, hiszen máig tartó hatása van?

Egry Gábor: A történeti gondolkodásba a trauma megnevezés a holokauszt után szűrődött be, és később is népirtások, vagy különböző egyének, csoportok elleni erőszakos cselekmények után került elő. Ahhoz, hogy traumáról beszéljünk, nagyon sok ember egynemű tapasztalata szükséges, ami ráadásul hosszú ideig kíséri e csoport tagjait.

hvg.hu: „Magyar az, akinek fáj Trianon” – ezzel, az egyébként alaptalanul Illyés Gyulának tulajdonított mottóval szokták gyakran leírni a Trianon-traumát. Ebben is a magyarok egynemű tapasztalata, a fájdalom, a gyász jelenik meg.

E. G.: Igen, ez a mondat azt fejezi ki, hogy Trianon minden magyar számára tragikus élmény, amire csak folyamatos gyásszal lehet emlékezni. Én azt állítom a levéltári kutatásaim alapján, hogy a tapasztalatoknak ez a fajta azonossága egyéni szinten nem igazolható. Magyarország összeomlása után az országban és az utódállamokban élő embereknek, magyaroknak is, sokféle tapasztalatot jelentett Trianon, és vannak olyanok, amik egyáltalán nem írhatók le tragikusként, megpróbáltatásként. Sokaknak az élet nem túl nagy változásokkal folytatódott ugyanúgy, mint korábban. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem voltak tömegesen olyanok, akiknek az ország szétesése nagyon negatív tapasztalat volt – hiszen tudunk a menekültekről, tudunk arról, hogy magyarokat ért erőszak a kisebbségi voltukból kifolyólag stb. -, de ez nem mindenkire volt jellemző. Akik pedig Magyarországon maradtak, nem élték meg, hogy kisebbségi sorba kerültek, azok tapasztalatai sem itatódtak át tragikus, mindennapi gyásszal. A revíziós propaganda hatására, szimbolikusan ők is megjelenítették a mindennapi tárgyak szintjén a veszteséget, de amikor kisebbségi magyarokkal találkoztak egyáltalán nem ez befolyásolja a viszonyokat. Már a 20-as, 30-as években is sokan voltak, akik mondjuk, lerománozták az erdélyi magyarokat, megkérdezték tőlük, honnan tudnak magyarul, sőt azt mondták nekik, hogy menjenek haza, ne vegyék el a magyarországiak munkáját. Ezek az egyébként jól dokumentált esetek mind ellentmondanak annak, hogy Trianon egy homogén, traumatikus tapasztalat lenne...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése