AZ UKRÁNOKAT CÉLOZZÁK, DE A MAGYAR LÉLEK EGY DARABJÁT SEMMISÍTIK MEG AZ ÚJ FEKETE KAMPÁNNYAL

VÁLASZ ONLINE
Szerző: BOBÁS BARNA
2025.02.17.

A csúcsra járatott ukránellenes fekete kampány új fordulópont, mert teljesen idegen bármilyen magyar reflextől vagy kihasználható történelmi tapasztalattól, amit eddig ismertünk. A túlerővel szembeni helytállás jogosságának vitatása, sőt becsületének megsemmisítése pontosan az ellenkezője annak, amiről a zsigeri történelmi gondolkodásunk és a magyar irodalmi hősképek szólnak. Hogy ennek milyen szavazatszámbeli eredménye lesz, nem tudhatjuk. De a következmény, amivel a most zajló „lélekformálás” jár, súlyosabb lehet bármilyen választási eredménynél.

Régóta zajló vita a magyar közéletben, hogy létezik-e úgynevezett néplélek, és ha igen, vajon mekkora szerepe van Orbán Viktor választási győzelmeiben annak mély ismerete és politikai felhasználása. Ha elkerüljük a csapdát, és nemzeti ezotéria helyett pusztán kulturális és történelmi reflexek összességét értjük rajta, akkor bátran kijelenthető: a néplélek létező és leírható jelenség.

Vegyünk egy kézenfekvő példát, a nyelvet. A magyar nyelv több mint ezer éve létezik társtalanul az európai szláv és germán tengerben, ennek minden következményével, kegyével és kárával. Áldás, amikor a világ civilizált fele 2025 irodalmi Nobel-díjasára figyel, aki első angolul közölt interjújában azt mondja, hogy mindenekfelett az anyanyelve ad neki erőt: „Nagyon büszke és boldog vagyok, hogy ezt a kis nyelvet használhatom.” (És Krasznahorkai László még visszafogott volt, a magyar atomfizikusként az Egyesült Államokban karriert építő, egyébként irodalomrajongó Teller Ede egyszer odáig merészkedett, hogy különleges gondolkodásra nevelő anyanyelve nélkül legfeljebb „középszintű középiskolai tanár” lehetett volna.) De átok is lehet a megcsontosodott különállástudatból: a folyamatos meg nem értettség érzése, újra és újra megélt frusztráció. Ezek aztán mind kollektív személyiségjegyeket erősítenek, kulturális reflexekké válnak.

A nyelvnél is jobban hatnak a néplélekre a traumák és a kollektív emlékezet. Közhely, hogy a magyar történelmi gondolkodás és irodalmi önkép alapmotívuma a függetlenségért vívott küzdelem: a Rákóczi-szabadságharc, 1848–49 és 1956 is erről szól. De van a magyar tapasztalatnak egy még zsigeribb rétege, ősibb, mint az önrendelkezési jogról szóló, az újkor óta létező gondolkodás. Ez röviden így hangzik:

a túlerővel szembeni ellenállás nem értelmetlen, és politikailag vagy katonailag elbukhat ugyan, de erkölcsileg nem semmisülhet meg.

Ez a tapasztalat az ország méretéből és földrajzi helyzetéből fakad. A birodalmaktól ölelt, huzatos Kárpát-medencében a túlerővel szembeni védekezés nem kivétel, hanem norma. A létezés része. Tatárdúlás, török hódoltság, osztrák és orosz fenyegetés, német megszállás, orosz megszállás – dióhéjban ez az elmúlt bő 780 év magyar történelme. Még csak ismerni sem kell a részletes eseménytörténetet, elég meghallgatni a Himnuszt és a Szózatot, vagy öt percnél többet gondolkodni a falusi főutcák névadóin, hogy sorsuk a közös tudattalanba épüljön, mint kalcium a csontba. A történelmi mintázatban persze ott vannak sikeres és kevésbé sikeres kiegyezések, túlélést biztosító alámerülések és szörnyű megalkuvások, melyek szintén nyomot hagytak a kollektív gondolkodáson, de a meghatározó, karakterformáló élmény mégis az, hogy ha a kicsi és a nagy szembekerül, akkor előbbinek védekeznie kell, nem kaszát-kapát eldobva menekülni.

Gárdonyi Géza úgy álmodta meg 1552. szeptember 9-ét legnagyobb hatású művében, hogy Dobó István várkapitány maga köré gyűjti hadnagyait, vártisztjeit, öt német tűzmesterét, Bálint papját „meg az öreg Ceceyt”, és miután számot vetnek azzal, hogy legfeljebb kétezren néznek szembe a 30 ezres oszmán sereggel, aranyos sisakját levéve azt mondja: „Akármiféle levél jön ezentúl a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük. […] Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít.” A „felelőtlen romantika” legnagyobb kritikusa, Szekfű Gyula történész erre talán azt mondná, hogy az erkölcsi pátosz semmit se ér, ha a végeredmény politikai kudarc: török győzelem, az ország három részre szakadása. Mégis, ha Gárdonyi úgy írta volna meg a Dobó-monológot, hogy „A töröktől kapott ajánlatokat biztos, ami biztos átnézzük, kisebb erővel megküzdünk, nagyobb erő elől elszaladunk, az ellenséges fortélyt respektáljuk, pénzen és ígéreten elgondolkodunk”, akkor olvasói biztosan a kukába vágták volna, és kötelező olvasmány se lenne az Egri csillagok...

ITT OLVASHATÓ