Szerző: L. RITÓK NÓRA
2026.02.20.
Az ösztöndíj havi mentorálást is jelent, állandó kapcsolatot a gyerekek iskoláival és a szülőkkel is. Az is különleges, hogy az ösztöndíjat mindig a hónap utolsó hetében kapják meg, amikor a legtöbb családban már nagyon nehéz a helyzet, így az üzenetet, hogy a tanulásnak megélhetési vonatkozása is van, így is meg tudjuk erősíteni.
A programnak része a kéthavonkénti visszacsatolás a támogatóknak, az iskolai előmenetellel és kis leírással is. A támogatók pontosan tudják, kit segítenek.
A szervezésben a településeken, ahonnan több gyerek is érintett, facebook csoportokban is tartjuk a kapcsolatot, ilyenkor, félévkor itt meg is osztjuk a névsort. Ez azért fontos, mert félévente felülvizsgáljuk az eredményeket, és településenként egyfajta versenyhelyzetet teremtünk. Nincs alsó limit, összehasonlítás van. Aki jobban teljesít, leelőzheti a másikat. Aki egyessel zárja valamiből a félévet, az kiesik. És persze akkor is kieshet, és ez tanév közben is megtörténhet, ha valamilyen, ösztöndíjashoz méltatlan dolgot tesz.
Mert az ösztöndíjas példa a többiek előtt. Sok dologban élveznek előnyt, pl. a kirándulásokon, táborozásokon, és a közösségek előtt is büszkén mutatjuk be őket. Lehetőséget kapnak online korrepetálásra, fejlesztésre is, de volt már olyan ösztöndíjasunk, aki online nyelvoktatáshoz kapcsolódhatott, és sikeres nyelvvizsgát tett. A középiskolában, felsőoktatásban résztvevők tabletet, laptopot is kaphatnak, tanulmányaik támogatására.
Ha pedig valaki kiesik, nincs veszve semmi… ha ráhajt, visszakerülhet. De az is előfordul, hogy a romló eredmény miatt az “előszobába” csúszik vissza, ami figyelmeztetés, de nem kizárás. Sokan innen kapaszkodnak vissza a teljes ösztöndíjba.
Persze az elején nem volt egyszerű elfogadtatni a cseréket, de az objektív szempontok és az átláthatóság lassan meggyőzött mindenkit, és ma már nincs különösebb gond.
Most félévkor 62 általános iskolásunk, 28 középiskolásunk, 1-1 fő érettségire alapuló képzésben, illetve felsőoktatásban tanulónk volt. Hatan készülnek az idén érettségi vizsgát tenni. Az összátlag pedig 4,22 volt félévkor.
Az ösztöndíjprogram tanulságait mindig elemezzük. Keressük, mi az, ami egy-egy ígéretes gyereket motiváltan tart, és végig képes jól teljesíteni, és mi az, amitől más, sokszor jobb képességekkel bíró, elveszti a motivációt, és lemorzsolódik. Az biztos, hogy ez nem a képességektől függ. Még nem is attól, hogy az iskolájában milyen támogatást kap, mennyire figyelnek rá. A kulcs a családban van.
Nem abban, hogy a szülő mondja-e neki, hogy tanuljon. Mert azt, amikor beszélünk a szülőkkel, mindannyian megerősítik, hogy ők biztatják. De nem hat. Bár az is benne van, amit szintén megtapasztaltunk már sokszor: a mondatok nekünk szólnak, az együttműködés fenntartásáért, a mindennapi élethelyzetekben nem megy ez a megerősítés.
Mert akkor “ráhagyják” a gyerekre, hogy a telefont nyomkodja tanulás helyett, vagy épp tv-t néz, zenét hallgat. Ha erről beszélünk, jön a másik vonal: “nem bírok vele”. Innen pedig, ha visszaásunk, akkor ott látjuk a generációs szegénység egyik hozadékát: a szülők gyermekkori megtapasztalását a hiába való vágyakozásról, a nélkülözés lélekamortizáló hatásáról, ami zsigerileg beléjük égett. Az érzés végigkíséri az egész életüket, és abban is lecsapódik, hogy “az ő gyereke ne szenvedjen”. Mindent megad neki, erőn felül is, akkor is, ha magától kell elvonnia. Megveszi a 30 ezres edzőcipőt a gyereknek, akkor is, ha neki nincs egy normális lábbelije. Mert nem akarja, hogy a gyerek átélje azt, amit ő átélt.
És így van ez a ruházattal, a mobiltelefonnal, a tablettel, a csokoládéval, a játékkal, a biciklivel, mindennel, amit a gyerek megóhajt. Ez a gyereket elváróvá teszi, követelővé, miközben a kötelezettségeit nem teljesíti. Pl. nem megy iskolába. Akkor sem, ha elvonják a családi pótlékot. Lemorzsolódik, kicsúszik a szülő kezéből minden, a kortárs csoport hatása erősödik, és gyakran a feketezóna tetézi tovább a bajt. A szülő pedig nem érti: hiszen ő mindent megadott neki.
A másik dolog, ami nagyon erősen jelen van, az a generációs szegénység jövőkép-nélkülisége, az egyik napról a másikra élés, a rövid távú gondolkodás. Az az attitűd, amiben megérthető, hogy éveken át kell erőfeszítéseket tenni, és sikeresen venni az akadályokat az iskolában, hogy a végén megkapott szakma alapja lehessen egy tervezhetőbb életnek, a generációs szegénységben nem jellemző.
Ami zsigerileg beépül, az a túlélésen alapul. És a pénz mindent felülíró hatalmán. Nincs minta a gyerek előtt a hosszú távú tervezésre, gondolkodásra, a kitartó motivációra. Meggyőződésem, hogy a családi minta a legfontosabb.
Persze megerősíthetünk mi, fejlesztők is dolgokat, egyes gyerekekben is, és családokban is, ami sikeres lehet. Ha ezt folyamatos mentorálással próbáljuk, úgy tűnik (az ösztöndíjprogramunk tapasztalata alapján), hogy működik.
De van, aki így is lemorzsolódik. És van olyan család, ahol már a két nagyobb gyerek eljutott az érettségiig, szakmáig (ösztöndíjasként és tanodásként), és most a kicsi is a legszebb bizonyítványt hozta a faluban. Mi lehet a titok? Nekik miért sikerül, míg másnak nem?
Tudom, minden gyerek fontos… de engem mindig az izgat, megértjük-e úgy a helyzeteket, hogy abban mintázatokat találhatunk, és képesek vagyunk-e ezekre olyan hatással lenni, ami tömegesen hoz változást… És persze az is izgat, hogy mindez rendszerszintűvé tehető-e?
Mert az iskola önmagában nélkülözhetetlen, de nem elégséges ahhoz, hogy a generációs szegénységet megtörjük. Muszáj a családi hátteret is megérteni, és támogatóvá tenni. Sokan gondolkodnak úgy, hogy el kell vinni a gyereket a családból, és úgy hatni rá, így nem húzza vissza semmi. Bentlakásos iskola, kollégium kell. Hogy ez így működik. Nem kétlem. De ez nagyon forrásigényes, ha ezt tömegessé akarjuk tenni. És óriási tömegekről van már szó.
Ha azonban a családok, a közösségek attitűdjén tudunk változtatni, akkor esély van az életstratégia-váltásra. Én továbbra is ebben hiszek. A komplex beavatkozásban, és a közösség erejében.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.