2026. március 7., szombat

TRIANON FIZIKAILAG ZÚZTA SZÉT AZ ORSZÁGOT, A FIDESZ AZ ORSZÁG LELKÉT ERŐSZAKOLTA MEG.

FACEBOOK
Szerző: ÁGOSTON LÁSZLÓ
2026.03.07.


Vajon szóba tudnék-e ma állni a szép emlékű, csupaszív nagymamámmal, ha nem megy el húsz évvel ezelőtt?

2005-ben hunyt el. Igazi "Mami" volt, aki titokban fagyit adott nekem és akivel hajnalban elmentem a piacra virágot árulni (máig ide vezetem vissza az érzékemet az üzlethez).

Mindig azt ígérte, nem hal meg, amíg le nem érettségizek és a szalagavatóm után egy nappal ment el. Tartotta magát a rákkal szemben is, mígnem összekeveredett a fejében a szalagavató és az érettségi bankett jelentése és megengedte magának az elszenderülést.

Nagymamám kisvárosi, talán négy osztályt végzett nyugdíjas volt - pont az a demográfia, akit ma a hatalom üzenetei céloznak.

Pont az a csoport, akik a legnagyobb arányban rettegnek a faluban robbantani akaró muszlimoktól, gyerekeket átoperáltató Brüsszeltől, ma pedig ugye az ukránoktól.

Nála is mindig a Kossuth ment, M1 Híradót nézett és sohasem politizált - tehát minden adott lett volna ahhoz, hogy az agymosás áldozata legyen.

Őszintén nem tudom, mi lett volna, ha. De gyűlölöm a gondolatát annak, hogy az embert, akire a legnagyobb szeretettel gondolok, elvehették volna tőlem és önmagából kifordult szavazódroiddá tudták volna silányítani, amint az olyan sok barátom családjában megtörtént.

Hallottam olyan családról, ahol az unoka képe lekerült a falról (miután "hazaáruló" lett) és Orbán képe került a helyére.

Ugye nincs senki közöttünk, aki azt gondolja, ez normális?

Amerikában egy 23 éves lányt lőtt le az apja, miután összevesztek a politikán.
Ugye nem gondolja senki, hogy ez a "Béke"?

Több, mint egy évtizede célozzák a társadalom legsérülékenyebb, legvédtelenebb embereit: a szegényeket, a tanulatlanokat, az időseket, hogy az ő hitükön, félelmeiken és haragjukon keresztül irányítsák a társadalmat.

Rájuk nem haragszom. Ők áldozatok.

Felelősségük van, mégpedig nem is kevés, mert miattuk pusztít Magyarországon ez a rendszer. Miattuk lett ekkora a sötét - de az is igaz, hogy ők egyszerűen csak túl lettek terhelve.

A nagymamám 80 évesen már nem arra volt "való", hogy a nemzetközi politika áramlatait figyelje és a négy osztályával nem volt esélye több nyelven hiteles forrásokból tájékozódni.

Sohasem hallottam őt olajárakról beszélni, és ez így volt jól: ő a dáliákhoz, krizantémokhoz és tulipánokhoz értett.

Nem zárta ki őt akkoriban egyetlen helyi közösség sem a politikai véleményéért és nem is erőltette rá senki a "velünk vagy vagy ellenünk" hazug dichotómiáját.

Én azokra haragszom mély, el nem múló, olthatatlan és égető haraggal, akik tudták, mi történik, de némák maradtak. Vagy éppenséggel hozzájárultak az agymosáshoz.
Mert az "egyperces híradó", a rengeteg plakát, a jelszavak... ez tankönyv szerint az agymosás. 

Nem csak én csúfolom annak.

Politikusok, megafonosok, médiaalkalmazottak (mert újságírónak ezeket nem csúfolnám), "független elemzők", polgármesterek, iskolaigazgatók, színházigazgatók, sportigazgatók, kis- és nagyvállalkozók, értelmiségiek, tanárok, papok, lelkészek...
... ti veszélyeztetnétek nagymamámat, ha élne.

Nem hiszem el, hogy létezhet Magyarországon változás, ha ezt a réteget nem számoltatják el a történelmi bűnért, amit folytatólagosan, éveken át elkövetett.

Trianon fizikailag zúzta szét az országot, a Fidesz az ország lelkét erőszakolta meg.

A családjainkba tört be, az otthonainkat, templomainkat, a szeretteinket mérgezte meg.

Ennek nem egy felelőse van, nem is száz, de nem is ezer. Ez egy együttműködési rendszer, ami leszivárgott a legmélyebb szintekre is és pokollá tette milliók hétköznapjait és hátrányba hozott generációkat.

Ezt nem elég eltakarítani, nem elég ellenzékbe száműzni, ezt el kell számoltatni.

Vajon készen áll Magyarország nem csak szavazni, nem csak levetni az orosz rabigát (mert a Kármelita már régen Moszkva fogja), nem csak új kormányt állítani, de szembenézni a múlttal és megbüntetni a bűnösöket?

Nem hiszem, hogy egyhamar újra eljön a valódi béke. Az, amikor a magyar a magyarnak nem farkasa, de testvére lesz. Amikor megörülünk külföldön a magyar szónak.

De azért odáig el kéne jutni, hogy legalább a nagyszüleink, a szegények, a kistérségben élők és a legkevésbé tanult emberek ne legyenek a saját kormányuk célpontjai.

Ne tartsák őket szándékosan hazugságban és rettegésben.

Azért ez elérhető kéne, hogy legyen még akkor is, ha Moszkva ezt nagyon nem akarja.
(A kép illusztráció)

MAGYAR PÉTER ORSZÁGJÁRÁSA ÉLŐBEN! - PÉCS! - TISZA PÁRT

MOST VAGY SOHA - TISZA KÖZÖSSÉG
Forrás: MAGYAR PÉTER HIVATALOS
2026.03.07.



Magyar Péter országjárása élőben! - PÉCS!

LÁNYI ANDRÁS: LANGYOSHÁBORÚ – MOST RAJTUNK, MAGYAROKON A SOR

VÁLASZ ONLINE
Szerző: LÁNYI ANDRÁS
2026.03.07.


„A Tisza Párt győzelme ellen hadrendbe áll az orosz titkosszolgálatok teljes arzenálja. Putyinnak túl sokba kerülne, ha elveszítené leghűségesebb európai csatlósát.” Lányi András gyorselemzésben mutatja be a környezetet, amely érthetővé teszi a hazánkban zajló folyamatokat. A filozófus szerint hidegháborúnál többről van már szó, amely azonban mégsem csap át a nagyhatalmak nyílt ütközetébe.

Lelőtt ellenséges repülőgépet, lángba borult amerikai támaszpontokat, zokogó izraeli katonákat láthat, aki az iráni televízió adását követi. Hiába uralja Irán légterét az amerikai légierő, az internetről lekapcsolt ország lakóinak tudatát továbbra is a kormányzati média uralja. A többség arról értesül, amit a mesterséges intelligencia által generált képek mutatnak. A rendszer összeomolhat, a nép még egy darabig a kormányzati sikerpropaganda alternatív valóságában él.

A lehető legjobbkor, néhány héttel a választások előtt Orbán Viktornak is összejött végre „Kassa bombázása”. Az ukrán elnök száján négy évi szívatás után kicsúszott egy vállalhatatlan mondat. Szijjártó moszkvai villámlátogatásának másnapján pedig, mit tesz isten, a TEK Magyarországon áthaladó titokzatos ukrán pénzszállítmányra bukkant. Miniszterelnökünk végre eljátszhatja a majdnem-hadbalépést Putyin oldalán: ukrán agresszióra hivatkozva mozgósíthatja a hadsereget, ukrán kommandósokra lecsapó magyar kommandósok akcióját filmezheti.

Háborús veszéllyel régóta szédített híveiben megerősítheti a meggyőződést, hogy egyedül ő képes megvédeni a hazát a Brüsszelből távirányított ukrán támadástól.

Akihez csak a kormánymédia hírei és hirdetései jutnak el, hamar elfelejti, hogy a Barátságtalan Kőolajvezetéket az Ukrajnát négy éve pusztító orosz hadsereg bombázta le, s hogy Zelenszkijnek lehetnek sürgősebb gondjai is, mint az őt óriásplakátokon gyalázó magyar kormány energiaigénye. Hogy a nemzetbiztonsági kockázat nem abban rejlik, ami ezen a csövön jelenleg nem érkezik hozzánk, hanem abban, hogy miért Oroszországból érkezik még mindig a földgáz, kőolaj, semmibe véve az uniós szankciókat. Hogy miért fokoztuk függőségünket az orosz energiaforrásoktól a háborús években, ahelyett, hogy mérsékeltük volna. De hát mondom: az amerikai támaszpontok lángolnak és az izraeli katonák sírnak. Így van ez.

Ez egy csata, jelentette ki a minap miniszterelnökünk. Tévedett.

Ez nem csata, ez háború, amelynek frontvonalai a Donbasztól Gázán, Iránon, Budapesten át a Tajvani-szorosig húzódnak.

Ebben a háborúban mi, jó szokásunk szerint, a Rossz oldalára álltunk.

A politológusok új világrendről beszélnek. Az új világrend azonban cseppet sem új. Nagyjából a tegnapelőtti. Az egykori kommunista nagyhatalmak próbálják helyreállítani világuralmi pozíciójukat. Fegyverrel, pénzzel, propagandával, titkosszolgálati eszközökkel dolgoznak befolyási övezetük kiterjesztésén Ázsiában, Afrikában ugyanúgy, mint Európában. Nem is eredménytelenül.

A frontális támadás nem vált be: Oroszországot Putyin meggondolatlan ukrajnai kalandja kilátástalan helyzetbe sodorta. Lelepleződött katonai erejének fogyatékossága, gazdaságának sebezhetősége. Nyilvánvalóvá vált, hogy a keleti tömb vezető ereje immár Kína. Az Egyesült Államok pedig Iránban megmutatta, hogy milyen az, amikor egy nagyhatalom különleges katonai akcióba kezd. Nem olyan, mint az orosz támadás Ukrajna ellen, maradjunk ennyiben...

L. RITÓK NÓRA: MEGKÜZDENI A RÁKKAL (1.)

FACEBOOK
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2026.03.04.


Írtam már korábban arról, hogy megbetegedtem, és arról is, hogy túl vagyok a nehezén.

Azt gondoltam, mert úgy érzem, hogy jó, ha a személyes gondolataimat megosztom ezzel kapcsolatban. Megerősített ebben a sok visszajelzés, amit kaptam sorstársaktól, hogy nekik is erőt adott… és azoktól is, akik a társuknak próbáltak támogatást adni, amíg az küzdött a rákkal.

És az is inspirált erre, hogy megtapasztaltam azt is, mennyire tabu ez, milyen nehezen tudnak mit kezdeni vele az ismerősök, mert nem tudják, hogyan viszonyuljanak hozzá.

Vasárnap, mikor a Ludwig Múzeumban a Golden Repair kiállítás tárlatvezetésén, amit én tartottam, az utolsó teremhez értünk, azzal a személyes történettel fejeztem be, hogy bennem is “elromlott” valami, és arról beszéltem kicsit, mi adott erőt ahhoz, hogy a “javítással” egy állomással közelebb kerüljek a gyógyuláshoz. Mert talán ha ezeket az erőket tudnánk mozgatni magunkban, a közösségeinkben, megjavíthatnánk a világ sérüléseit is…

Azt hiszem, a kiállítás üzenetének szép megerősítést adott ez, és az utána történt személyes, majd messengerekben, emailekben kapott gondolatok után eldöntöttem, írok egy sorozatot erről az egészről.

Őszintén, nyilván személyes megélésekkel, és nagy tanulságokkal. Mert az ember, ha rákban betegszik meg, átértékel sok mindent. És kicsit más ember lesz, akkor is, ha szerencsésen küzd meg vele, és akkor is, ha ez a küzdelem nem ad több lehetőséget számára.

Fogok írni a saját érzéseimről, a környezetem visszacsatolásairól, a szeretet erejéről, a mélypontokról, és a bizalomról is. Az egésznek a lelki aspektusairól, ahogy én megéltem.
És fontos az is, hogy mindenki másképp éli ezt meg, mindenkinek mások a megküzdési stratégiái. Ehhez mindenkinek joga van, saját döntések vannak mögötte, és nincs olyan, hogy jó, vagy rossz. Talán ez segít kicsit a környezetnek is megérteni azokat, akik benne vannak. Mert nagyon más kívülről és belülről megélni ezt.

Ez tehát az első poszt. Ezt csak bevezetőnek szánom… és példának az említett kiállításnak címet adó “hegek művészetét” hozom.

Egy 15. századi sógunhoz kötik ezt, akinek eltört a kedvenc teáscsészéje, amit megjavíttatott, de kapcsokkal javították meg, ami neki nem tetszett. Kitalálta az arannyal javítást, ami láthatóvá tette a hegeket, egyben a tárgy értékes részévé, új egységet teremtve vele. Ez a ma is népszerű kincugi technika. Sokan a reziliencia szimbólumának is tartják ezt. Mert a hibázást megélni, és azt javítva, a tanulságokkal értékké emelni nagyon fontos, önfejlesztő folyamat.

A hibákból tanulunk, a hibázás során szerzett sérüléseink is a részünkké válnak. Lehet-e ezeket a sérüléseket szeretni? Meg lehet-e békélni velük? Lehet-e belőle tudást építeni, amivel jobbak lehetünk? Nos, azt hiszem, a válasz igen. Nálam legalábbis az.

A műtéti heg, a sugárkezelés jelzésének tetoválása a testemen marad. De ez csak egy fizikai megjelenés. Sokkal fontosabb az, ami belül, a lélekben zajlott és zajlik a rákkal való küzdelemben.