2018. augusztus 21., kedd

TGM: 1968. AUGUSZTUS 21., PRÁGA

MÉRCE
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2018.08.21.


A modern forradalmakról egy ideig nagy elbeszélések születtek: Malraux, Déry, Peter Weiss (Die Ästhetik des Widerstands). A populáris műfajokban is: Eric Ambler, Graham Greene. ’68-nak főleg csak elmélete van, amely közvetlenül 1917-1923 forradalmi filozófiájából származik: Debord, Krahl. És zenéje. És szerelmi emlékei.
Húszéves voltam ’68-ban, de nem Párizsban, nem Nyugat-Berlinben, nem Frankfurtban, nem Torinóban, nem Berkeley-ben, még csak nem is Prágában vagy Belgrádban, hanem Kolozsvár, Temesvár, Bukarest napverte utcáin, csak olvastam, olvastam, olvastam, hiszen barikád nem volt – de szemben minden ellenkező híreszteléssel, az égvilágon bármihez hozzá lehetett férni. Nyugati könyvekhez, folyóiratokhoz, újságokhoz, lemezekhez. Ha valaki tudott nyelveket, mindent megtudhatott, amit akart. (Nem a nyelvtudás volt a lényeg: számos poliglott ismerősömre próbáltam rátukmálni az inszurgens-szubverzív irodalmat, mindhiába. Anyám volt a legjobb közönségem. Pedig ő nem is volt „értelmiségi”, csak könyvmoly és forradalmár.)
Abban az évben jelent meg Artur London könyve a Slánský-pörről, a Vallomás – de én franciául olvastam, így is maradt meg a fejemben: L’Aveu. Ezer egyéb mellett ez nagyban befolyásolt. Boris Souvarine Sztálin-könyve (Staline, 1935), a Darkness at Noon (Arthur Koestler, 1940), az Egy regény regénye (Sinkó Ervin, 1961) és Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsa (magyarul 1963/64) mellett ez volt nekem az első komoly könyv a sztálinizmus mélységeiről. És mélyen megdöbbentett – sejtelmem se volt róla – London könyvében a tanúságtétel a sztálini rendszer eltökélt antiszemitizmusáról (a Slánský-pör 13 vádlottjából 11 volt zsidó). Nagy tanítóm volt a Les Temps modernes, amelyet egész életemben olvastam több-kevesebb rendszerességgel, ekkor kezdtem a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, de ebben az időben a kedvencem Hans Magnus Enzensberger folyóirata volt, a Kursbuch (a Marianum könyvtárában, később lemondták, s csak rendszertelenül jutottam hozzá). Forradalmi év volt, el nem tudom képzelni, hogyan olvashattam annyit (a Combat-t és a Le Monde-ot naponta és az újvidéki Magyar Szót, ha épp Kolozsváron voltam) –, közben rengeteget kellett tanulni, klasszika-filológiát, nyelvtörténetet, filozófiát, úgy emlékszem, hogy éjjel-nappal zenét hallgattam és hangversenyeken ültem, s vonatoztam Kolozsvár, Bukarest és Temesvár háromszögében szakadatlan. Nagy barátságaim voltak, és hetente három-négy hosszú levelet írtam Annának Temesvárra. És naponta fölhívtam. A postáról, mert akkor nem volt még otthon távbeszélőnk, és a főbérlőét Bukarestben nem volt szabad használni.
Arra nem nagyon volt idő, hogy azt nézegessem, mit írnak minderről mindazok, akiket némi egyszerűsítéssel sztálinistának nevezek, a „szocialista” államrendszerek és hivatalos „kommunista” pártok propagandistái, meggyőződéses vagy fizetett vagy konformista kommentátorai. De azért tudatában voltam valamelyest ezeknek a hazugságoknak és félreértéseknek – bár azt nem gondoltam volna, hogy ötven évvel, uramisten, ötven évvel később nem Guy Debord, nem Hans-Jürgen Krahl, nem Antonio Negri – de nem is Jean-Paul Sartre és Herbert Marcuse, még csak nem is a ’68-as mozgalmak iránt szkeptikus Frankfurti Iskola – a kiindulási alapja az értelmezéseknek, hanem az azóta folklorizálódott „szovjet” konszenzus, Köpeczi Béla, Rényi Péter és E. Fehér Pál, az akkori Népszabadság, SZKP és MSZMP álláspontja, méghozzá úgyszólván osztatlanul.

Most, ötven évvel később ugyanazokat a néhai pártközpontból és sajtóházból kiáradó konzervatív félelemre és durcáskodásra alapozott rágalmakat és mocskolódásokat halljuk, mint akkor – én 1968-ban nem vettem tudomásul (mert nem érdekelt), hogy a legtöbb ember kritikátlanul, bár szkeptikusan a hivatalos „vonalat” ismeri csak,

s nem veszi a fáradságot, hogy tájékozódjék, bár nem lett volna nagy kunszt – , néha
pozitív „fölhanggal”, de a kormányzó szélsőjobboldal minden csatornáról és „fölületről” zajongó mocsokáradata, a liberálisok naivságai és „a populista baloldal” szégyenletes füllentései egyaránt sztálinista eredetűek. Kelet-Európában, Közép-Európában ez mindennek az alapja az ún. történeti tudatban: a sztálinizmus.
Ugyanis a sztálinizmusnak – „Moszkvának”, a csatlós rezsimeknek, a Francia Kommunista Pártnak stb. – az volt az érdeke, hogy bebizonyítsa: ’68 fölforgató-lázadó-libertárius mozgalmai NEM marxisták és NEM kommunisták, hogy az új baloldal: polgári liberalizmus, hogy az akkori fiatal értelmiségiek és munkások forradalma „diáklázadás”, amelynek a mozgatórugója a szabadulni óhajtó szexualitás, gondolattalan hedonizmus.
Mi csak kacagtunk ezeken az átlátszó ostobaságokon, de tudtuk, hogy itt legitimációs harc folyik: ki a munkásmozgalom örököse, vajon a szovjet bürokrácia, a szklerotikus diktatúra-e, vagy a nyugati és keleti új baloldal. Mindannyian tudtuk, hogy elmondhatatlan szenvedések és hihetetlen hőstettek értelme forog kockán – 1965-ben Indonéziában (amerikai, brit, holland, nyugatnémet közreműködéssel) a katonai puccs alkalmával kommunisták millióit mészárolták le, elmondhatatlan kegyetlenséggel folytatta Amerika a vietnami háborút, neokolonialista puccsok (pl. a volt Belga Kongóban) próbálták akadályozni a gyarmati népek fölszabadulását – , s nem volt mindegy, hogy evvel a lenini „régi gárda” gyilkosainak az örökségét állítjuk szembe, vagy a megújult, a diktatúrát elvető új baloldal elméletét, programját és (igen!) az életérzését és a stílusát, a szabadulást az elidegenedéstől és a fölöttes én (Über-Ich, superego) intézményesített-interiorizált inkvizíciójától...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.