Szerző: ÉS
2019.12.06.
Kőszeghy László: „Kár tagadni – a mai napig varázslatra vágyunk”
Beszélgetés Sonnevend Júliával
F E U I L L E T O N
K R I T I K A
(A Nedves hálózatok című csoportos kiállítás december 30-ig látogatható a Trafó Galériában.)
A Nedves hálózatok másként közelít a környezettudatossághoz. A kiállított művek nem egyértelműen tagozódnak be e téma körébe, mégis, ha a látogató elmélyül a kiállítás világában, megérezheti annak szemléletformáló erejét. Az itt látható művek a vizet mint sokrétű, csodálatos jelenséget mutatják be, amely titokzatos, gazdag életet hordoz magában, szemben a mindennapivá vált, háziasított „haszonvíz” képpel...
Rákai Zsuzsanna: Dido és Cecília
(Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, Vashegyi György – Zeneakadémia, november 28.)
A lendületes, de sokszor már túlságosan is fürge, hajszoltnak ható tempók alig engedtek megállást, az érzelmekre és helyzetfelismerésekre néhány másodperc sem jutott. Egyszerűen nem volt meg a saját ideje a történet kibontakozásának: zenei tételek fékezhetetlen sorává vált, olyan jelenetek egymásutánjává, amelyek nem reflektáltak egymásra, mert a hatásuk, lecsengési idejük nem volt belekomponálva a produkció egészébe.
Báron György: Válás amerikai módra
(Házassági történet. Amerikai film. Forgatókönyvíró-rendező: Noah Baumbach. Egy esős nap New Yorkban. Amerikai film. Forgatókönyvíró-rendező: Woody Allen.)
Az Egy esős nap New Yorkban szinte semmit nem vállal, de azt megbízhatóan teljesíti; a Házassági történet lényegesen többet, de nem bírja el a súlyát. Élvezetes, nézhető mozi, ám valahogy túl simára formált, s így jóformán semmit nem képes érzékeltetni a dráma valódi mélységeiből...
Csengery Kristóf: Királyi vér
(King’s Singers: Royal Blood. Zeneakadémia, november 27.)
Budapest mindig is nagyon szerette őket, a közönség minden koncertjükön az éppen esedékes hat énekes tenyeréből evett. A hangzás, az együttes jellege olykor leheletnyit változott, akadtak olyan koncertek, amelyeken úgy érezhettük, a pillanatnyi teljesítmény vagy az aktuálisan érvényesülő esztétikai ideál nem mindenben méltó a múlthoz. Az ötvenegy éves együttes pár napja Royal Blood (Királyi vér) címmel adott rendkívül igényesen összeállított tematikus hangversenyt a Zeneakadémián...
Molnár Zsófia: Meskete
(Bakonyi–Heltai–Kacsóh: János vitéz, Budapesti Operettszínház, november 24.)
A Budapesti Operettszínház november végi premierjének (felkért) rendezője, Bozsik Yvette nem is először nyúl a történethez, bár 2001-ben a Katona József Színház Kamrájában nem a kész dalművel, hanem saját szöveg- és zenemontázzsal dolgozott, és az anyagot kritikus távolságtartással és izgalmas reflexióval kezelte. Ahogy nyilatkozta, azóta sokat változott, amit a mostani produkció szó szerint pompásan igazol...
Torma Tamás: Mozgó célpontok Koreában
(A kortárs koreai építészet kozmopolita arca című kiállítás és az új Koreai Kulturális Központ – ingyenes, de 2019. december 16. és 2020. január 1. között szünetel!)
És mi az alany? Hangsúlyosan a kortárs építészet (a kiállítás pontos címe: A kortárs koreai építészet kozmopolita arca), tehát nincsenek bukolikus ligetektől övezett, szép, régi pagodák – és megúszós – időtlen harmóniákat sugalló múltbeliség, csak a brutális ma. Egymásra licitáló toronyházak erdeje látszik például Dongdaemunban (ez a főváros egyszerre történelmi és trendi – modern negyede), ahová középre azért még beszuszakolták a Zaha Hadid Arhitects Dongdaemun Design Plazáját (DDT)...
Fáy Miklós: A titokban tartott karmester
(Mariss Jansons 1943–2019)
Mariss Jansons november utolsó napján meghalt. Lehetett sejteni, hogy baj van, sok koncertet mondott le, összeesett a pódiumon, aztán az egész nyarat kihagyta, de ősszel újrakezdte. Eddig tartott az ereje.
A nagy karmesterek között talán Mariss Jansons volt a legügyesebben eltitkolt nagy. Volt ennek politikai oka is, amikor Karajan hívta maga mellé asszisztensnek, a szovjet hatóságok egyszerűen nem adták át az invitációt. Karajan nyilván csodálkozott, de talált magának másik alkalmas embert...
Grecsó Krisztián: Saját élet
(Manifest, első évad, AXN)
A felütés, bármilyen ismerős is, remek, ebből akár nagyszerű dráma is születhetett volna, ha nem akarna mindenáron inkább sci-fi és krimi lenni. Ha az alkotók nem tennék tönkre saját kiváló ötleteiket ilyen kitartó szorgalommal. Az egyik legfájóbb hiba a főhős, Ben Stone (a nálunk kevésbé ismert Josh Dallas alakítja) családtörténetének jól megalapozott feszültségeit parlagon hagyni...
Darida Veronika: Fájdalomírás
Marguerite Duras: Fájdalom. Fordította Forgách András. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 240 oldal, 3499 Ft
Elmondani az elmondhatatlant, a testemlékezet nyomán feltámadó fizikai kín és a lelki traumát kísérő szégyenérzet ellenére is, erre a szinte lehetetlen kísérletre vállalkozik a huszadik század két kiemelkedően fontos memoárja, melyek egymás kiegészítő, személyes vallomások: Robert Antelme és Marguerite Duras (a Jelenkor Kiadónál egy időben megjelenő) művei. Az egykori pár (1939 és 1947 között voltak házasok) fájdalomból született írásai révén a vészkorszak embertelen működését egyszerre látjuk a fogoly férfi és a rá várakozó nő szemszögéből.
Robert Antelme főműve Emberi fajtánk címmel (1972-ben, Szegő György fordításában) már megjelent, ezt dolgozta át (Csordás Gábor munkájaként) az immár Emberfaj című új kiadás. Antelme 1946–47 között írja meg regényét, a „lehetetlen beszéd” tanúságtételeként. „Alig kezdtünk mesélni, máris fulladoztunk. Nekünk magunknak is elképzelhetetlennek tűnt, amit mondani akartunk.” Azonban az „elképzelhetetlen” egyben a „legkényelmesebb szó”, mert hamis felmentést és nyugodt lelkiismeretet biztosít azoknak, akik ki akarnak térni a tanúskodás etikai parancsa elől. Antelme azonban – Primo Levihez, Tadeusz Borowskihoz, Paul Celanhoz, Jean Améryhez, Kertész Imréhez és még sokakhoz hasonlóan – nem keres felmentést, hanem megírja az „elképzelhetetlent”, a nyelv kifejezőképességét messze túllépő tapasztalatot, melynek elszenvedője volt. „Ebben a könyvben arról számolok be, amit átéltem. Borzalma nem apokaliptikus. Gandersheimban nem volt se gázkamra, se krematórium. Borzalma a sötétség, a teljes bizonytalanság, a magány, a szüntelen elnyomás, a lassú megsemmisülés volt. Harcunkat csakis az a szinte mindig magányos, elkeseredett vágy sarkallta, hogy mindvégig emberek maradjunk...
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon...
Klajkó Dániel: Ex libris
Hódosy Annamária: Biomozi
Lichter Péter: Utazás a lehetetlenbe
Sághy Miklós: Az irodalomra közelítő kamera
Tóth Zoltán János: Hardcore pornófilm a hálózati kultúra korában
ÉS-KVARTETT – Berta Ádám Nem attól vizes a hal című regényéről
Károlyi Csaba Deczki Saroltával, Szolláth Dáviddal és Visy Beatrixszel beszélgetett 2019. november 27-én, szerdán az Írók Boltjában. A felvételt meg lehet nézni a jövő héttől a YouTube-on, az Írók Boltja csatornáján. Legközelebb január utolsó szerdáján, 30-án Moesko Péter Megyünk haza című novelláskötetéről lesz szó.
I R O D A L O M
Lázár Bence András: Micsoda szemfényvesztés
Mészáros Gábor: Minden hullám
Németh Gábor: If you are in Rome
A véglegesítő – XIII.
K. ijenformán hagyott föl már a kilencvenes évek végén a felesleges próbálkozásokkal. Ha elvágyódott „ebből a félelmetes és nevetséges hazából”, tehát, egyszerűen és igaztalanul szólva, honvágya volt, hát jegyet vett az első Rómába induló fapados gépre. „Mit csináljak, ha egyszer minden út oda vezet?” – tréfálkozott nehézkesen és unalmasan, ha társaságban ezt a különös szokását firtatták.
Az alattvalók utazási kedvét a tízezer forintos álomhatárt ostromló euroárfojam is jótékonyan lohasztotta. „Egy ristretto a Café Totóban al banco tizenötezer, asztalnál huszonöt. A havi fixből egyszer tudnék megvacsorázni Margeritha nővérnél. Szűkösen! Egy articsóka, természetesen alla giudia, meg egy tányér cacio e pepe. És talán egy negyed liter bianco, della casa. De a pacalra már nem futná” – számolta ki K. egy üres percében...
Vári Attila: Összhangzattan
Ezt az unokatestvért akkor hozta szóba Nusika nagymama, a kölcsönös román–magyar sérelmek sorolgatása közben, amikor a Románság Tűzhelye Párt, sovén irredentizmusra hivatkozva feljelentette Ujj Benedeket, aki szerintük fasiszta magyar himnusszal riogatja a románokat. Pedig szó sem volt ilyesmiről. Saját telkén olyan zenélő órát épített, amelynek harangjátéka után a toronyfülkében minden egész órában megjelent egy tárogatós, aki folytatva a tökéletesre hangolt harangok zenei frázisát, Hector Berlioz Rákóczi-indulójából játszott jól felismerhetően, aztán a nagyságos fejedelem is tett egy fordulatot a torony körül vitézei élén, s barátságosan integetett az utcáról bámuló népének.
Mielőtt a zenélő szerkezetet beépítette volna a mester, már akkor is látványosságnak számított a kertvárosi utcácska házsorai közül kimagasló torony. Igaz, akkor még csak a hatméteres, rézzel burkolt toronysisakot láthatták valami furcsa törpe alapra ültetve. Ujj Benedek órásmester saroktelkén állt ez a különös építmény, amit minden városba látogató idegen megcsodált, olyan közel menve a dróthálókerítéshez, hogy azon a ponton, ahonnan legjobban lehetett látni teljes terjedelmében a zöldpenészszínű toronyfélét, soha nem nőttek gyomok...
Kolozsi László: Saint Malo
Egy éjjel pedig az Odera szigetén találtak rá. Még vizes volt, ki tudja, mikor és hol esett be a folyóba, hogyan jött ki. Anyám akkor jött rá, hogy a férje nem tréfál, és minden ajtót be kellett hogy zárjon, apám nehogy kisétáljon, nehogy elmenjen. Ha elutaztunk, akkor is olyan szobát kértünk, ami jól zárható. Párizsban mégis egyszer kiszökött, és úgy járt a tetőkön, mint egy macska. Szakadozott és foszladozó emlékeim közül ez az egyik első: ahogy egy párizsi éjjelen apám után megyünk a háztetőkön, és a távolban meglátom a kivilágított Eiffel-tornyot. A manzárdszobákba is beláttam, láttam egy nyújtózkodó cselédlányt, egy komor asszonyt, amint a homlokát borogatja, egy kisfiút, amint a számítógépén játszik. A párizsi házak fölött olyan volt a hold, mint egy a látvány szépsége fölött érzett csodálattól önkéntelenül kimondott ó hangzó. Azon a nyáron voltunk Saint Malóban is, és én nem akartam onnan eljönni. Anyám azt mesélte, kapaszkodtam a szoknyájába, és azt kiabáltam, anyácska, nekünk itt kell laknunk, nem mehetünk innen tovább. Pedig panaszra semmi okom nem lehet...
Légrádi Gergely: Az anya
Doktor úr, minden rendben?, kérdezte az anya. Kérem, forduljon az oldalára, válaszolt az orvos. Az anya engedelmeskedett, és figyelte, ahogy az ultrahang feje bele-belemélyed a hasába. Az orvos a monitort nézte és csavargatott valamit a gomboknál. Az ultrahang szöszmötölt, surrogott, az orvos ingatta a fejét. Valami baj van?, szólalt meg újra az anya. Az orvos felemelte a kezét, benne a készülékkel, majd halkan, de határozottan közölte, hogy a magzatnak nincs szívhangja. Nagyon sajnálom. Tessék?, nézett kérdően az anya. Nincs szívhang. Bizonyára nem volt életképes, ezért történt. Talán csupán rosszul hallja, nézze meg újra! Már végeztem kontrollvizsgálatot, maradt tárgyilagos az orvos. Lehet, hogy csak mélyen alszik, próbálkozott tovább az anya. Attól tartok, nem erről van szó. A magzatnak megállt a szíve. Az orvos törlőkendőt nyújtott át, majd folytatta. Meg kell szakítani a terhességet. Hogy érti ezt?...
Lázár Bence András: Asztigmia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.