2026. január 26., hétfő

GÁBOR GYÖRGY: AZ ÜZENET VILÁGOS...

FACEBOOK
Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2026.01.25.


Volodimir Zelenszkij a minap szokatlanul kemény hangon bírálta Orbán Viktort. A megszólalás erős, ám politikai természetű volt, konkrét döntésekre és következményekre vonatkozott. Ugyanakkor Zelenszkij bírálatában nem szerepelt, hogy Orbán a saját népe ellen forduló őrült református.

Erre érkezett a válasz a magyar „közszolgálati” pártszolgálatos televízió stúdiójából. Nem Orbán Viktor reagált és nem politikai cáfolat hangzott el. Breuer Péter jelent meg a képernyőn, és szárnyas angyalként lebegve a „közszolgálati” stúdióban, kard helyett szavakkal csapkodva megvédte Orbánt, a kenyéradóját. Szépen, egyenesen, őszintén, gigászi heroizmusról téve tanúságot.

És itt következett a lényeges fordulat.

Breuer ugyanis nem politikai érvekkel élt. Nem stratégiát bírált, nem történelmi kontextust vázolt. Vallási-felekezeti-etnikai azonosítót emelt be az elemzésébe. Szó szerint ugyanazt tette, amit Putyin és Lavrov hangoztatott az első pillanattól kezdve: az ukrán elnök egy zsidó náci. Breuer Zelenszkijt „őrült zsidónak” nevezte, aki „húsdarálóba viszi a népét”.

Ezzel a mondattal a megszólalás kilépett a politikai vita teréből, és belépett az antiszemita beszéd patinás, kanonizált és jól bejáratott hagyományába.

Az „őrült zsidó, aki húsdarálóba viszi a népét” kijelentés komplett ideológiai-eszmetörténeti csomag. Politikai világmagyarázat sűrűsödik egyetlen képbe. A háború oka identitásból fakad. 

A tragédia forrása származás. A „zsidó” jelző oksági szerepet kap. A politikai aktor emberi státusza eltűnik, a helyét kollektív identitás foglalja el. Az egyéni felelősség felszívódik egy etnikai magyarázatban.

Ez az antiszemitizmus alapsémája: régi, kipróbált, üzembiztos. Az I. világháborút követően Európa már alaposan tesztelte, Magyarországtól Németországig egyaránt.

Az „őrült” jelző kulcsszó. Patologizálás történik. A zsidó ebben a beszédmódban kóros jelenséggé válik. A „húsdaráló” metafora kollektív pusztítást rendel hozzá. A kép teljes: íme a zsidó, aki elmebeteg, aki saját népének kegyetlen és elszánt tömeggyilkosa. Irracionalitás, pusztítás, kontrollvesztés, tömeghalál – a klasszikus antiszemita toposzkészlet teljes egésze aktiválódik.

A nyelv démonizál: a zsidó veszélyforrássá válik, történelmi tapasztalatokkal terhelt mintázatok szerint.

Breuer produkciója intellektuálisan alig múlja alul egy négy-ötéves gyermeki gondolkodás bonyolultsági szintjét. Jó és rossz. Mi és ők. Rendesek és elmebetegek. Politikai komplexitás helyett identitáscímke. Történeti gondolkodás helyett törzsi reflex. Elemzés helyett ösztönös kategorizálás.

Ebben a primitív szerkezetben a vallási–felekezeti–etnikai szempont tudatosan kerül beemelésre, s a „zsidó” szó magyarázó elvvé válik.

Breuer Zelenszkijt támadta akkor, amikor Zelenszkij bírálta Orbánt. A politikai kontextus egyértelmű. Külföldi kritika éri a magyar miniszterelnököt. A válasz a fideszes médiatérből érkezik, kipával a fejen.

Az üzenet világos. Vannak jó zsidók. Azok, akik kiállnak Orbán mellett, védik a Fidesz-hatalmat, legitimálják a rendszert. És vannak rossz zsidók. Az őrültek. Az elmebetegek. Azok, akik bírálni mernek. Azok, akik szembemennek a hatalommal. Azok, akik a beszéd logikája szerint akár saját népük ellen is képesek fellépni.

Breuer ebben a konstrukcióban önmagát a „rendes zsidó” pozíciójába állítja. Íme, itt vagyok én, Breuer Péter, aki tudja, hol a helye, és ezt demonstrálja is. A politikai lojalitás erkölcsi érdemmé válik. A kritika kóros, beteges, „zsidós” elhajlássá.

Ez a gondolkodás a zsidó identitást politikai hűség szerint osztályozza. Pontosan így működik az antiszemitizmus belső használatra átírva.

Zelenszkij nem mondta Orbánról, hogy „őrült református”, aki saját népe ellen fordul. Egy ilyen mondat azonnali botrányt váltott volna ki, jogos felháborodást. A vallási címkézés politikai magyarázatként ugyanis – egy épelméjű ember, egy épelméjű szerkesztőség, egy épelméjű riporter és egy épelméjű beszélgetőpartner számára – azonnal vállalhatatlanná válna.

Breuer ezt pontosan tudta. A „zsidó” szó mégis bekerült a mondatba. Tudatosan. Céllal. Ebben a közegben ez megengedhető. Hasznos. Breuer fején a kipa gondosan megkomponált díszletként szolgál, amely az ocsmányságot erkölcsi fölénnyel és mártírpózzal látja el.

Érdemes feltenni az evidens kérdést. Mi történne, ha ugyanezt a mondatot egy Mi Hazánk-politikus mondaná el? Mi történne a balliberális oldalon? Mi történne a szerkesztőségekben? Mit mondana a Mazsihisz? Hát az EMIH?

Közlemények. Tiltakozások. Történelmi felelősség. Demokratikus minimumok. Európai értékek. Soha többé!

Itt viszont csend van. Hallgatás. Asszisztálás. Normalizálás.
Kipával a fejen ez belefér. Fideszes stúdióban ez legitim. Hűséges médiatérben ez vállalható.

Mindez a fideszes televízióban hangzik el. A riporternek álcázott nő egyetlen szót sem szól. A politikai elemzőnek álcázott beszélgetőpartner egyetlen mondattal sem jelzi, hogy etnikai megbélyegzés zajlik. A hallgatás intézményes.

Breuer Péter ebben a közegben mozog. Beleágyazva. Beleilleszkedve. A Fidesz seggében ülve oszt erkölcsi diagnózist, történelmi ítéletet, etnikai magyarázatot.

Poros panelek, ismerős múlt: ócska, koszos zsidózás, ideológiai csomagolásban, politikai lojalitásba áztatva, hatalmi médiában sterilizálva.

Kipával a fejen is az marad.
Sőt!

(Amúgy – miheztartás végett – Lázárt és Breuert csak a retorikai célközönség választja el egymástól.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.