Szerző: ROMSICS IGNÁC
2020.02.29.
100 évvel ezelőtt, 1920. március 1-én a magyar nemzetgyűlés „az államfői teendők ideiglenes ellátására” nagybányai Horthy Miklóst nagy többséggel – 131 szavazattal a leadott 140-ből – Magyarország kormányzójává választotta. A fogalmazás arra utalt, hogy a honatyák nemcsak a 133 napos Tanácsköztársaságtól, hanem az 1918. november 16-án kikiáltott népköztársaságtól is elhatárolták magukat, s a királyságához való visszatérés platformján álltak. A trón azonnali betöltése azonban elháríthatatlan külső, és a dolgokat tovább bonyolító belső akadályokba ütközött. A győztes nagyhatalmak ismételten közölték, hogy Magyarország trónjára sem az utolsó legitim király, IV. Károly, sem a Habsburg-család más tagja nem léphet.
Ugyanezt az álláspontot képviselte a környező országok kialakulóban lévő szövetségi rendszere, a Kisantant is. Az ún. szabad királyválasztók által szóba hozott más jelölteket viszont a legitimista arisztokrácia, a Habsburgokhoz ugyancsak hű nagypolgárság számos képviselője és a katolikus felsőpapság nem fogadták el. Így és ezért merült fel, hogy a királykérdés végleges rendezéséig valamelyik „kiváló magyar” személyében ideiglenes államfőt kellene választani. A brit és a francia kormány budapesti képviselője egyaránt ezt tanácsolta. Igen ám, de ki legyen ez a „kiváló magyar”? A régi politikusok többsége legszívesebben az akkori magyar politika great old man-jét, gróf Apponyi Albertet választotta volna államfővé. Ő azonban már elmúlt hetvenéves, és ellen szólt az is, hogy nyílt legitimizmusa, valamint a háború alatti németbarátsága miatt az antant hatalmak sem látták volna szívesen.
Támogatói és ellenfelei
Horthy Miklós altengernagy, az Osztrák-Magyar Monarchia hadiflottájának utolsó főparancsnoka viszont a legtöbb számításba jöhető szempontnak megfelelt. 1868-ban született, tehát alig múlt 50 éves, a haditengerészet tisztjeként a háború alatt semmiféle politikai szerepet nem vállalt, az irányításával 1919-ben megszerveződött Nemzeti Hadsereg főparancsnokaként ugyanakkor jelentős fegyveres erővel rendelkezett. Különítményes tisztjeinek „rendteremtő” tevékenységét, amely több száz halálos áldozattal járt, a magyar társadalom jelentős része helyeselte, de legalábbis nem bánta, őt magát pedig az ország megmentőjeként ünnepelte. Az uralkodó elit mellett mindazok a tulajdonos rétegek is így gondolhattak rá, akiknek a vagyonát a Tanácsköztársaság alatt részben vagy egészben szocializálták, továbbá azok a kisemberek is, akik bármilyen okból szembekerültek a proletárdiktatúrával, vagy akiket egyszerűen csak zavart a kommün internacionalizmusa és vallásellenessége. A magyar társadalom másik fele, a két forradalom résztvevői és szimpatizánsai természetesen nem rajongtak érte, ám az ő hangjuk nem hallatszott messzire. Vezetőik emigráltak, börtönben ültek vagy egyszerűen csak a túlélésre rendezkedtek be. „A szervezetekben még pangott az élet. De az utca – a Váci út? Csata veszett arcok, ha egy-egy ismerős arc fölmerült. Hol volt az a tündöklő pallos, mely itt, bár a nyomor szemete alatt kihúzásra várt?” -- kérdezte a korra és börtönbe vetett tanárának kiszabadításán munkálkodó 17 éves önmagára visszaemlékező Illyés Gyula.
Horthy kultuszának megalapozásában élen jártak tisztjei, akik akár diktátorként is szívesen látták volna az ország élén. „Letiprunk mindent, ami utadat állja. Talpon vagyunk, várjuk parancsodat: Előre!” – biztosította támogatásukról 1920. február 7-ei kecskeméti látogatása alkalmából Diendorfer Miksa alezredes, a város helyőrségi parancsnoka, aki még Szegeden csatlakozott a Nemzeti Hadsereghez. Zsitvay Tibor főispán ugyanekkor és ugyanitt Árpád fejedelemhez hasonlította szerepét. Az országot – mennydörögte a leendő belügyminiszter – „Árpád vezér szerezte” ezer éve, és „Horthy vezér” fogja visszaszerezni „újabb ezer évre”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.