Szerző: CSILLAG ISTVÁN
2026.03.06.
...A mindennapok asszony hősei ma sem tesznek mást, táplálják a reményt. Elkísérik a rendelésre, a kezelésre az idősödő szülőket. A rendeléseken egyre több és egyre hosszabb idejű ügyeletet, megfizetetlen túlórát vállalva gyógyítanak. Az akadozó, elakadó közlekedésben, a kimaradó buszok, vonatok ellenére viszik a gyereket iskolába, hozzák haza a bevásárlásból az egyre dráguló mindennapi kenyeret. Nem leszerelik, csak megnyugtatják férjüket, ha nincs munka, vagy ha a már elvégzett munka díját nem időben vagy csak részletekben akarják kifizetni. Csendesítik, féltik férjüket, amikor azok felhördülnek a képtelen hazugságokon, vagy az asztalra csapnak, több alkoholt akarnak a torkukon leengedni. „Szigetlakóként” akkor is sós és édes aprósüteménnyel állítanak be meghallgatni az előadásokat, ha otthon nem minden hétvégére jut ugyanezekből az asztalra. Takarékoskodnak, beosztják a pénzt, hogy a gyereknek – ha lehet – legyen jó cipője, tarthassa a lépést a többiekkel a külső megítélést illetően, pulóverben, kabátban. Hajnalban kelnek és későn fekszenek, ha a gyerek feladatainak kikérdezéséhez, a szaktanár nélküli iskolákban feladott leckék elvégzéséhez kell a segítség. Összefognak, hogy az idős szomszéd – tüzelő nélkül – ne fagyjon meg, hogy jusson a szegénynek is falat. Nem a DPK színes és szélesvásznú termeiben találjuk meg őket, hanem a buszon, a vonaton, a boltban, az utcán gyerekeiket kísérve. Ha még működik Magyarország, akkor miattuk működik, mert ők nem hagyhatják abba. Mert mindig van remény! És az asszonyok a remény.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.