WMN MAGAZIN / LÁTLELET Szerző: DR. GYURKÓ SZILVIA 2026.04.04.
A bicskei ügy nem egy elszigetelt eset volt a gyermekvédelemben, hanem 16 év mulasztásának szimbóluma: egy Patyomkin-faluként működő rendszeré, amelyet centralizáció és kiszervezés gyengített meg, miközben a frontvonalban dolgozó szakemberek 70–80 százaléka súlyos kiégéssel küzd. Hogyan vált a jogalkotás pótcselekvéssé, és mit jelent az, hogy a gyerekvédelem valójában másfél millió magyarországi gyereket érint? Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember szerint a gyerekek sok esetben tünethordozók: amit rajtuk látunk, az a magyar társadalom általános állapotát tükrözi.
Fejezetek
0:00 – A „Bicske-ügy” hatása: Miért nem lehet az abúzust és a szexuális visszaélést puszta kommunikációval elfedni?
0:52 – Képzeletbeli ellenségek vs. valódi problémák: Hogyan vezetett a kormányzati „árnyékboxolás” és a fantomellenségek (pl. LMBTQ közösség) keresése a rendszer hiteltelenné válásához.
1:35 – Centralizáció és kiszervezés: hogyan alakult át a korábbi demokratikus rendszer.
6:00 – Bicske, mint Patyomkin-falu és ami mögötte van.
8:16 – Jogalkotás, mint pótcselekvés: miért nem oldható meg a gyermekvédelem csak jogszabályokkal? A stratégia nélküli, „tűzoltásszerű” törvénymódosítások káros hatásai.
11:16 – A gyermekvédelem társadalmi szinten: miért érint a rendszer minden magyar gyereket (másfél millió főt), és miért nem lehetünk jól addig, amíg a legkiszolgáltatottabbak sincsenek jól.
12:29 – 21. századi koncepció: A gyermekek védelme (safeguarding) és a képessé tétel (empowering) összekapcsolása.
Az otthoni gondozást nyújtó szociális munkások idős, sokszor egyedülélő, leromlott fizikai állapotú, demenciával küzdő emberekhez járnak, hogy segítsenek gyógyszereik beszerzésében, a bevásárlásban, fürdésben, ápolásban. Sokan mégis a társaságuknak örülnek legjobban, ugyanis egyre több idős ember él teljesen egyedül, vagy családjuktól távol. A Ferencvárosi Szociális és Gyermekjóléti Intézmények Igazgatósága ápoló-gondozó munkatársát, Lillát kísértük el munkába.
„Magyarországon a legélesebb lakhatási válság Debrecenben jelentkezik" – állítja Nagy Gábor, a Regionális Kutatások Intézetének tudományos főmunkatársa, aki évek óta vizsgálja a nagyvárosok lakáspiacát. Miközben a kormány milliárdos állami támogatásokkal kedvez Debrecenben a német és kínai óriásvállalatoknak, a város ingatlanpiaca elszabadult: a kétszázezres megyeszékhelyen az albérlet- és a lakásárak a budapesti szintet súrolják, a fizetések viszont nem követik azokat. A fideszes városvezetés nem kívánt kameránk elé állni, megszólalóink szerint azonban a kormányzati sikerpropaganda mögött egyre mélyülő válság húzódik. Megnéztük, hogyan vált a hajdúsági megyeszékhely a befektetők játszóterévé, ahol a dolgozó embernek már egy panellakás is elérhetetlen luxus, az állam pedig segítség helyett csak tovább fűti az árakat.
MAGYAR HANG / CÉLEGYENES PODCAST Műsorvezető: LAMPÉ ÁGNES 2026.04.06.
Bőven ad lehetőséget a visszaélésekre a levélszavazás rendszere, Önök erre voltak leginkább kíváncsiak, így a műsort is ezzel kezdtük. Mekkora lehet ennek a hatása? Kiderül a műsorból, ahol a Török Áramlatnál történtekről is szó esett természetesen. Hamis zászlós akció? És miért nem volt a miniszterelnökön sisak? Ezt is kibeszélték vendégeink húsvéthétfőn. Végül pedig, de nem utolsósorban: Pálinkás Szilveszter százados, a honvédség arca is borított. Mit mutat mindez? Lampé Ágnes és Egri Viktor mellett ezúttal Tompos Ádám beszélte át a témákat.
Milyen feladataik lesznek az utolsó héten? Hogyan próbálják megakadályozni az illegális szavazatvásárlásokat? Milyen forgatókönyvekkel számolnak a választások utánra? Csak néhány kérdés azok közül, amelyeket fel fogunk tenni Magyar Péternek a választás előtti utolsó telexes stúdiós interjújában.
JELEN HETILAP PODCAST Műsorvezető: ÓNODY-MOLNÁR DÓRA 2026.04.06.
Mi várható a ferencvárosi választási körzetekben? Ki nyeri Budapestet? Lesz kormányváltás?
Mennyire volt egyenlő a választási küzdelem? Milyen eredményt jeleznek az előzetes felmérések? Mi lesz a választás másnapján, és mit várhatunk 2027-re?
Az év, de talán az évtized legfontosabb kérdéseit járjuk körül. Jósgömb nem lesz, de a számok mögé nézünk a legnevesebb szakértőkkel!
Résztvevők: Lakner Zoltán, Vető Balázs
Az estet Ónody-Molnár Dóra, a Jelen újságírója vezeti.
PARTIZÁN / VÁLASZTÁSI HÉTINDÍTÓ Műsorvezető: GULYÁS MÁRTON 2026.04.06.
Erősen indul a választások előtti utolsó hét. Hamis zászlós művelet vagy szabotázs? Bárki hozzájuthat Erdélyben üres, kitöltetlen levélszavazathoz? Hogyan reagál a Kétfarkú Kutya Párt az “Ebek ura” című filmben felhozott vádakra? És kitálal a Gazdasági Versenyhivatal egyik vezetője: hogyan nyomja rá a politikai érdek a bélyegét a hivatal működésére, és mennyire versenyképes valójában a magyar gazdaság?
A KÉRI KÉRDI vendége Bárándy Péter ügyvéd, egykori igazságügyi miniszter, aki szerint az állami szervek jelenleg egyetlen ember, Orbán Viktor hatalmát szolgálják az Alkotmánybíróságtól kezdve a Számvevőszéken át a Parlamentig, ezért Magyarországon már megszűnt a jogállamiság. Kéri László politológussal beszélgetve a jogász elmondja véleményét arról is, hogy miben hasonlít az 1990 előtti pártállami berendezkedéshez a jelenlegi rendszer, amiben a korrupció és a közpénzek magánosítása miatt a közszolgáltatások színvonala folyamatosan romlik. Szóba kerül természetesen az is, hogyan állítható vissza a demokratikus hatalommegosztás a választás után, ha a Fidesz megbukik.
VÁLASZ ONLINE / KULT Szerző: STUMPF ANDRÁS 2026.04.06.
Szövegíróként mindenki ünnepli az április 5-én 80 éves Bródy Jánost, pedig több ő annál – írja Stumpf András kollégánk, aláhúzva: bizony az urbánus Bródynak köszönhető, hogy a magyar népzene megjelent a beatzenében.
1963 nyarán az addigra a Ki mit tud?-ból már országosan ismert Koncz Zsuzsa jelent meg a balatongyöröki mólón, mire az ott nyaraló fiatalok nyaggatni kezdték. Ugyan, énekeljen már valamit. Kíséret nélkül nem volt hajlandó, ezért valaki elszaladt a szintén ott üdülő, 17 éves Bródy Jánosért. Nála ugyanis volt gitár.
Ennek a megismerkedésnek ma már emléktáblája is van, ami teljesen indokolt. Ha ez a véletlen nincs, Koncz nem ajánlhatta volna be az éppen gitárost kereső Illésbe Bródyt 1964-ben. A következő évben a Szörényi-fivérek is csatlakoztak a bandához, és 1965 nyarán Bródy János és Szörényi Levente megírták az első magyar beatdalokat a nógrádverőcei KISZ-táborban.
Ennek jelentőségét sokszor, sokan taglalták már, de most, amikor Bródy Jánost köszöntjük 80. születésnapján, szintén nem lehet elmenni a magyar kultúrtörténet e sarokpontja mellett.
Ekkor, 1965 nyarán az első globális művészeti ág megszületésének pillanatában vagyunk épp. A pillanatban, amikor a beatzene világnépzeneként kezd működni. Még nem világzeneként, de a Beatles hatására már egyre inkább elszakad az egyszerű rock and roll-gyökerektől és szervesíti a helyi kultúrákat: a kelta népzenétől kezdve végül az indiai hatásokig mindent. Szörényi és Bródy erre éreznek rá, ezt a hozzáállást teszik magukévá, amikor – egyébként elég tudatosan – rákapcsolják a magyar kultúrát erre a globális kommunikációs hálózatra. Egyúttal megvalósítják cseppet sem szerény céljukat:
hogy ők ketten váljanak a magyar Lennon–McCartney-vá.
Viszonylag gyorsan kiderül, hogy Bródy a jobb szövegíró, Szörényi pedig zeneszerzésben erősebb, de a szerzőpáros (ebben is Lennonékat másolva) megállapodott, hogy dalaikat Szörényi-Bródyként jegyzik, függetlenül attól, ki mennyit tett bele az adott szerzeménybe. S hogy beletett-e valamit egyáltalán.
Idővel ugyanis éppúgy szétfejlődtek szerzőként, inkább külön-külön írtak már, ahogy az a Beatles esetében is történt. Ezért aztán Bródyt sokan úgy kezelik, mint egyszerű szövegírót. Megsüvegelik ezirányú tehetségét, meg hogy az István, a királyban olyan elképesztő empátiával írt meg minden karaktert, hogy örökérvényű, árnyalt művet volt képes alkotni, amelyben máig megtalálhatja magát mindenféle magyar… Mégsem úgy gondolnak rá, ahogy megérdemelné. Fantasztikus dalszerzőként.
Persze hogy Bródy János mely daloknak zeneszerzője is egyben, annak megválaszolása az említett megállapodás miatt kemény dió. (Ahogy a Beatles esetében is máig késhegyig menő viták vannak néhány dallal kapcsolatban, hogy akkor azokért most John vagy Paul a felelős.)
Néhány támpont azért akad, ha meg akarjuk állapítani, mi köszönhető zeneileg is Bródy Jánosnak az Illés-életműben. Egyrészt azok a dalok, amelyeket ő énekelt fel (például: Sárika), másrészt azok, amelyeken Szörényi Szabolcs-Bródy János szerepel szerzőként (Ilyen például az Újra itt van, amelyben akad egy további Bródyról árulkodó elem: a ragtime. Az ugyanis Bródy kedvelt stílusa volt, ő hozta az Illés több dalába). Dalokat Szörényi Szabolcs nem írt, s hogy a kreditet gyakran ő kapta mégis, a zenekaron belüli feszültségek elkerülése végett volt így: Bródy a jogdíj felét a szöveg miatt úgyis zsebre tehette, ezért igazságosabb volt ez a megoldás. Van azonban olyan, az életmű szempontjából kiemelten fontos Bródy-hatás, amelyet a fenti szűrővel sem feltétlenül vehetünk észre:
a magyar népzene megjelenése a beatzenében ugyanis leginkább neki, az „urbánus” Bródynak köszönhető...
"Összességében tehát valószínűleg az történt, hogy a szerb vezetés kicsit átverte a pirézeket: lett ugyan bomba, de nem pont ott, nem pont úgy és nem olyan." - Garibov ezredes, az orosz GRU Pirézia-specialistája nem volt elégedett. Bár az általa készített tervet elkezdte ugyan megvalósítani a piréz és a szerb kormány, de a szerbek messze nem voltak olyan kooperatívak, mint amit Moszkva - és főleg Zsíros Győző piréz elnök kormánya - kezdetben remélte. . Addig minden a tervek szerint ment, hogy ma reggel Aleksandar Vucic szerb elnök drámai hangnemben bejelentette, hogy robbanóanyagot találtak a szerb-piréz határ mentén az ott futó Török Áramlat gázvezeték közelében. A szerbek azonban több olyan lépést is tettek, amivel komolyan hátráltatták, hogy Zsíros Győző az eredeti tervnek megfelelően használhassa fel a sztorit - tehát erre hivatkozva akár a közelgő, számára várhatóan vereséggel végződő választást is elhalaszthassa. . 1. Vucic nemcsak a robbanószer megtalálását jelentette be, de azt is azonnal közölte, hogy a két hátizsáknyi robbanóanyagot nem a vezetéknél, hanem attól néhány száz méterre találták meg. . 2. Közölte a mennyiséget is: 2x2, tehát összesen négy kilogramm. Ráadásul kezdetben gyújtózsinórt is emlegetett, amivel - a kis mennyiség mellett - szintén komolytalan színben kezdte feltűntetni a megtalált tölteteket. . 3. Nem történt robbanás sem, így nincs anyagi kár és személyi sérülés sem. Ez jelentősen csökkentette a bejelentés drámai élét. . 4. Mivel az eszköz nem robbant fel, ezért lehetőség nyílhat majd arra, hogy nemzetközi szakértők is megvizsgálják, ideértve az EU szakembereit is. Meghiúsult tehát Garibov eredeti terve, hogy az eszközöket először fotózzák le, "állapítsák meg", hogy ukrán gyártmányúak, aztán az instabilitásra hivatkozva robbantsák fel, amivel ténylegesen megsemmisült volna a bizonyíték. Vucic viszont láthatóan úgy döntött, hogy ilyen mélységben mégsem lesz hajlandó elköteleződni Zsíros Győző piréz elnök mellett, így aztán a bombák egészben maradtak és lehet, hogy megvizsgálhatóak lesznek. . 5. Ráadásul közben lebukott Kincs Pál is, Zsíros Győző régi balkáni kijáróembere. Kincs fontos szerepet játszott abban, hogy piréz oligarchák jelentős média-portfoliót tudtak vásárolni egyes nyugat-balkáni államokban. Garibov a saját, Balkánnal foglalkozó GRU-s kollégáitól úgy tudta, hogy Kincs Pál a szerb rezsimmel is igen jó viszonyt ápolt, ám közben igyekezett háttérben maradni - most azonban kikerült a fényre. . 6. A szerb katonai biztonsági ügynökség vezetője, Đuro Jovanić a ma este 18 órakor tartott sajtótájékoztatóján (1. hivatkozás) hosszan beszélt arról, hogy a szerb biztonsági szerveknek hónapok óta voltak információik arról, hogy valami ilyesmi készülhet - és lám, most sikeresen megelőzték. Jovanić az elkövető személyéről csak annyit mondott, hogy egy, hadköteles korban lévő külföldiről van szó, de nem utalt semmiféle ukrán szálra, pedig Zsíros Győzőnek erre lett volna szüksége. A felhasznált robbanóanyagról a szerb biztonsági vezető annyit mondott, hogy amerikai gyártmány - tehát ebben sem ukránozott, nem próbálta Kijevre kenni a felelősséget. . . Garibov ezredes nem tudta másképp értékelni a történetet, mint hogy Aleksandar Vucic szerb kormánya ismét a saját pecsenyéjét sütögeti, és most derült ki, hogy csak korlátozottan hajlandóak elköteleződni Zsíros Győző mellett. . Kicsit olyanok voltak, mint a piréz népmesében az okos lány, aki vitt is ajándékot a királynak, meg nem is (igen, Garibov tényleg jól ismerte Piréziát, tudott népmeséket is): Vucic megtette azt a gesztust Zsíros Győzőnek és Moszkvának, hogy tolerálta a robbanóanyag elhelyezését, de ennél többre nem volt hajlandó. Nemhogy robbanás nem történt, de a kezdeti szerb bejelentések azonnal le is határolták, hogy narratív értelemben mit lehet kihozni a sztoriból. . Mivel már az első, szerb hírekben szerepelt, hogy viszonylag kis mennyiségű robbanóanyagról volt szó, távol a vezetéktől, és még csak fel se robbant, ezért ebből igen nehéz lesz ezek után Zsírosnak valamiféle "második szeptember 11." jellegű, katasztrófa-forgatókönyvet fabrikálnia. . Utólag végiggondolva teljesen persze nem volt meglepő a dolog: a szerb kormány nemcsak az EU-val való jó viszonyra törekszik, de fontos lőszer-beszállítója Ukrajnának is. Belgrád pedig láthatóan nem akarta ezt a két relációt azzal veszélyeztetni, hogy egy (ön)merénylettel asszisztál ahhoz, hogy Zsíros Győző valami igazán drámai bejelentést tehessen. . A szerb oldal további motivációja lehetett, hogy idén márciustól a szerb hadsereg is (hasonlóan a pirézhez) elkezdte megerősíteni a kulcsfontosságú energetikai infrastruktúra védelmét. Szárazföldi erőket és légvédelmi egységeket vezényeltek a Žabari-ban lévő, Velika Plana kompresszor-állomáshoz, és országszerte növelték a készültséget a fontos energetikai létesítmények környékén. Ergo, ha ezek után robbanás történt volna a kulcsfontosságú gázvezeték mellett, akkor Vucic saját kormányra is erősen inkompetensnek tűnt volna. . . Garibov eleinte nem értette, hogy a Balkánnal foglalkozó kollégái ezeket a kockázatokat vajon miért nem jelezték előre. Aztán visszagondolt a 2016-os, hamvába holt montenegrói puccskísérletre, és arra jutott, hogy tévedtek már a balkános srácok ennél nagyobbat is sajnos. . Az ugyanakkor sokkal kevésbé volt meglepő, hogy Zsíros Győző komikusan elbutult piréz rezsimje ezt "benézte." Tizenhat év kontraszelekció megtette a magáért, mostanra Zsíros környezetében alig maradt a külpolitikához valóban értő ember. (Szép példája volt ennek a szintén Zsíros családnevű kampányfőnök: Garibov emlékezett rá, hogy miután elolvasta az illető könyvét, az jutott eszébe, hogy konkrétan kihallgatásokhoz lehetne használni a művet. El kell felejteni a verést és az eletrosokkot. Sokkal egyszerűbb lekötözni az illetőt egy székhez, és felolvasni neki a mini-Zsíros könyvét: olyan szenvedést okoz, hogy a gyanúsított azt is bevallaná, amire nem is gondolt. ) . . Összességében tehát Garibov szerint az történt, hogy a szerb vezetés átverte a pirézeket: lett ugyan bomba, de nem pont ott, nem pont úgy és nem olyan. . Az ezredest ezek után már nem lepte meg, hogy Zsíros Győző a ma délutáni sajtótájékoztatóján lényegében semmi érdemit nem tudott bejelenteni - hiszen a szerb kihátrálás után egyszerűen nem maradt semmi, amire hivatkozva bármi drámait lehetett volna lépni úgy, hogy azt bárki hitelesnek tartsa. . Úgyhogy Garibov lefőzte a mai hetedik kávéját, és elkezdett egy, a korábbiaknál is radikálisabb forgatókönyvet felvázolni - amiben az is szerepel, hogy kudarc esetén el kell engedni Zsíros Győző kezét. . Hivatkozás az első kommentben.
Van egy közismert metafora: ha egy békát forró vízbe dobsz, kiugrik, de ha hideg vízbe teszed, majd lassan melegíted, a béka nem veszi észre a veszélyt, és megfő. Ez a kép jól leírja azt, hogyan tud a fasizmus beszivárogni egy társadalomba anélkül, hogy az emberek időben észrevennék vagy fellázadnának ellene.
Az 1930-as években a fasizmus nem egyik napról a másikra vált dominánssá sem Olaszországban, sem Németországban. Mussolini és Hitler is először a rendszer legitim keretein belül jelent meg (választásokon indultak, ígéreteket tettek a rendről, a gazdasági felemelkedésről, a nemzeti nagyság visszaállításáról). A közvélemény, amely fáradt volt az instabilitástól, elfogadta a korlátozásokat. A szabadságjogokat lépésenként, mindig valami nagyobb cél érdekében vették vissza (ismerős?).
Mire a rendszer elérte diktatórikus állapotát, már nem maradt mozgástér az ellenállásra.
Az Egyesült Államok és Magyarország két nagyon különböző történelmi, gazdasági és társadalmi háttérrel rendelkező ország, de az illiberalizmus előretörése mindkettőben hasonló mintázatot mutat. Trump és Orbán párhuzamosan demonstrálták, hogy egy demokráciát belülről is le lehet bontani (formálisan demokratikus eszközökkel, tartalmilag azonban autoriter irányba haladva).
Hasonlóságok a két ország között az ellenségképzés (bevándorlók, Soros, baloldal, mélyállam stb.), a jogállam fokozatos leépítése (bár ebben Trump jóval nagyobb sebességgel halad, de messzebbről is kellett indulnia), a történelemhamisítás, a saját szerep idealizálása (magyar hősi múlt, amerikai exceptionalism) és a kultúrharc (gender, LMBTQ, woke, hogy a társadalom figyelmét eltereljék a rendszerszintű problémákról).
Van néhány különbség is: az USA-ban még mindig erősebbek a fékek és ellensúlyok (bíróság, civil társadalom, sajtó), bár ezek is erodálódnak. Magyarországon ezek már (talán a bíróságok még nem teljesen, és 1-2 független sajtó kivételével) a ner uralma alatt vannak. Amerikában nagyobb a civil ellenállás, Magyarországon a közöny, a politikai kiábrándultság és a médiatúlsúly miatt ez jóval nehezebb.
Nem szabad megvárni a nyílt fasizmust, a kis dolgokra is reagálni kell. Amikor először mondják, hogy egy újságírót hazaárulónak kell bélyegezni, vagy hogy egy bíró túl liberális, hogy ki kell irtani az áttelelt poloskákat, ott már meleg a víz. A jogállamiság nem jogi, hanem társadalmi kérdés, ki kell állni érte. Nem elég, ha az EU visszatartja a támogatásokat, a magyaroktól is aktív részvételt követel a demokratikus elvek melletti kiállásban.
Ha amit korábban még elképzelhetetlennek tartottunk, mára megszokottá válik, ha azt mondjuk, úgysem lehet mit tenni, hamar felforr a víz, és nem tudunk már kiugrani.
KLIKKTV / EGYENLEG Műsorvezető: SEBES GYÖRGY 2026.04.06.
Orbán Viktor kampánya fordulóponthoz érkezett, miután a Kúria kimondta: megsértette a választási törvényt a gyermekekkel készült kampányfotók miatt. Ez az ügy nemcsak jogi, hanem politikai értelemben is komoly következményekkel járhat. A kérdés az, hogy ez egy elszigetelt eset, vagy egy mélyebb rendszerprobléma jele.
A beszélgetésben szakértők elemzik, hogy a kampány során egyre több repedés jelenik meg a rendszerben. A gazdasági háttérben is változások látszanak: nagyvállalatok részvényeinek mozgása, befektetői bizalom csökkenése mind arra utalhat, hogy bizonytalanság alakult ki a hatalom körül.
Szó esik arról is, hogy a társadalmi hangulat átalakulóban van. Egyre többen szólalnak meg, és egyre többen kérdőjelezik meg a fennálló rendszert. Felmerül a kérdés: vajon ez egy új politikai korszak kezdete?
A videó kitér arra is, hogy a választók viselkedése hogyan változhat meg a következő időszakban. A félelem szerepe csökkenhet, miközben a bizonytalanság és az elégedetlenség növekedhet.
A végső kérdés: ez csak kampányzaj, vagy valóban egy korszak vége felé közeledünk?
88-89-ben nagyon kevesen számítottak a rendszerváltásra. Most az embereknek elegük van az elmúlt 16 évből, a változtatásnak a sóvárgása kézzel fogható. Rendezni kell az ország viszonyát az Unióhoz és a NATO-hoz. Vissza kell nyerni Magyarország becsületét. Törődést igényel a választási szabadság, a szólásszabadság, a vallásszabadság, a sajtószabadság. Például az a vesszőfutás, amelyben a Klubrádiónak része volt, egy demokráciában elképzelhetetlen lenne. Folyamatos működése maga a csoda, hiszen ezt a hallgatók támogatása teszi lehetővé. A lakosság 1/3-a szegénységben és, miközben a társadalom egy szűk rétege lopással szerezte óriási vagyonát. Az árokásás, a gyűlöletkeltés nap, mint nap folyik. A jelenlegi vezetés Ukrajnát ellenségnek tekinti, és erre ösztönzi a magyar embereket is, ami egy szégyen. Óriási probléma a dezinformáció, ami megrontja az ember elméjét. Hogy ezen mindenki keresztüllásson, az nagyon nehéz, hiszen az emberek fáradtak, csüggedtek ahhoz, hogy a hírek valódiságát ellenőrízzék. A gyűlöletért pedig nem kell dolgozni, az sajnos magától van. Ez elfogadásért pedig dolgozni kell. Gesztusokat kell tenni egymás felé.
Változás esetén mindenkinek éreznie kell, hogy remélhetőleg egy olyan világ következik, amelyben senkinek nem kell a véleménye miatt félni, öröm lesz adni, a másik gondolatait meghallgatni. Persze nem mindenki képes erkölcsileg talpra állni, aki gyalázatos dolgokat vitt véghez, mert van az aljasságnak egy olyan foka, amiből visszajönni szinte lehetetlen. De az átlagember, aki áldozat volt az elmúlt 16 évben, az kiengesztelhető. Külön kérdés, a vidéki mélyszegénység, a leírhatatlan körülményeket mutató roma telepek helyzete. Nincs munka- lehetőség, az iskolák megszűntek. Jelentős támogatás érkezett ezeknek a rétegeknek a felzárkóztatására, de ez nem történt meg. Egy tisztességes új kormánynak ezen a szégyenletes helyzeten változtatni kell. Örök igazság, hogy aki erősebb, akinek több adatott, az tartozik a többiekért. Erkölcsileg nagyon sokat jelent egy társadalomnak, ha szolidáris.
Szabó Bence százados az emberektől kapott támogatásának egy részét az Oltalom Karitatív Szervezetnek adja. A lelkiismeret parancsa erősebb, mint bármely emberi parancs. Közeleg a húsvét.
A családokban is el kell mondani, hogy mindig van újrakezdési lehetőség, hiszen a rügyek is minden tavasszal kinyílnak. Bízunk a jövőben, hogy béke lesz Ukrajnában, a Közel-Keleten, hogy senkinek sem kell félni, hogy visszakaphatjuk egykori hitünket.
JELEN HETILAP PODCAST Műsorvezető: TÓTH ÁKOS 2026.04.05.
Milyen korszakát éli most az Orbán-rendszer, és mi lesz a miniszterelnök legsúlyosabb történelmi öröksége? Tóth Ákos Lakner Zoltánnal, a Jelen főszerkesztőjével beszélgetett a Jelen és a Partizán közös kiadásában megjelent, Félmúlt portrék című új kötet apropóján. Az elemzés rávilágít: az Orbán-rezsim 2022 óta a megnyúlt agónia szakaszába lépett, ahol a rendszer gazdasági és morális alapjai egyaránt recsegnek. Orbán Viktor beszédeiből mára eltűnt a nemzetnek szóló jövőkép; a politikai tét kimerül annyiban, hogy ő maga maradjon a miniszterelnök. A miniszterelnök valódi, különleges képessége nem az országépítésben, hanem a pusztító megosztásban rejlik – ahogy Lakner fogalmaz: ha bemegy egy húszfős terembe, úgy jön ki onnan, hogy az a húsz ember azonnal egymásnak esik.
A beszélgetés során szóba kerül továbbá:
- Miért jelent hatalmas kockázatot az országra nézve Orbán és Gyurcsány "halálpárosának" évtizedes szembenállása?
- Mi a szerepe Angela Merkel "jóváhagyó félrenézésének" a magyar autokrácia kiépülésében?
- Hogyan élednek újra a történelmi traumák, és miként hosszabbította meg az Orbán-rendszer a magyar társadalom "hideg polgárháborúját"?
- Van-e esély arra, hogy a társadalom végre visszavegye az irányítást a politikai elittől?
📚 Értsd meg a jelent a félmúlt megismerésével! Lakner Zoltán új könyve és a Kijutunk című kiadványok megrendelhetők (akár csomagban is) a Jelen webshopjában:
A választás tisztasága mindannyiunk közös ügye. Ebben a videóban két részre bontva nézzük meg a leggyakoribb visszaélési formákat, és elmondjuk, hogyan ismerheted fel őket időben. Ne hagyd, hogy más döntsön helyetted!
Hetven év alatt nem láttam ekkora politikai teljesítményt
A magyar politika ritkán lep meg. Ugyanazok az arcok. Ugyanazok a panelek, ugyanazok a reflexek. Sok fáradt hazugság. Tudjuk, ki kit utál. Kit árul el. Kinek van a zsebében. Mit hazudik reggel, és mit tagad le estére.
És akkor egyszer csak felbukkan valaki a semmiből.
Nem a szokásos ellenzéki világból jött. Nem volt mögötte pártgépezet. Nem volt mögötte pénzhegy, tévé, újság, egész politikai udvartartás. Csak bejött, megszólalt, és hirtelen százezrek kezdtek figyelni rá.
De nem ez a nagy szám, hanem az, hogy nem pusztult bele.
Mert ebben az országban, ha valaki veszélyes a hatalomra, azt atomjaira akarják szétszedni. Hazugságot, rágalmat, zsarolást, megfélemlítést, az egész állami dögtelepet akarják rászabadítani.
És ő nem tört meg. Nem omlott össze. Nem tűnt el. Ez már önmagában több, mint amire a többi politikus képes lenne.
És hogy miért nem végzett vele ez az egész, az okokat igyekszem most felsorolni.
Először is azért, mert szervezet nélkül lépett be a politikába, és rövid idő alatt országos
tényező lett. Ilyet nem szokás csinálni.
Másodszor azért, mert hiteles volt. Nem úgy beszélt, mint a szokásos ellenzéki kórus. Nem nyafogott. Nem törekedett morális fölényre. Nem magyarázta agyon saját magát. Egyszerűen csak beszélt. És az emberek megérezték rajta, hogy nem akar többnek látszani, mint ami. De kevesebbnek sem. És ez ritka.
Harmadszor: nemcsak figyelmet kapott. Meg is mozdította az embereket. A figyelem olcsó. A like olcsó. A komment olcsó. De amikor az emberek kimennek, ott vannak, hallgatják, viszik a hírt, reményt kezdenek érezni, az egyáltalán nem olcsó. Az valódi.
Negyedszer: nem tudták megtörni. És ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Olyan nyomást kapott, aminek a szaga a diktatúrából ismert, a KGB világából. Lejáratás. Pszichológiai hadviselés. A családja szorongatása. Személyes és politikai presszió. És mégsem tört meg. Hetven év alatt kevés ilyet láttam.
Ötödször: az emberek azért hisznek neki, mert amit mond, azt megcsinálja. Ez ilyen egyszerű. Nem varázslat. Nem marketing. A szó és a tett között nincs szakadék. Ebben az országban ez már majdnem természetfeletti jelenségnek számít.
Hatodszor: nemcsak a régi ellenzéki roncsderbit rendezte át. Új embereket hozott be. Új pályát nyitott. Mozgalmat épített. Nem ugyanabban a dohos szobában rakta arrébb a bútorokat, hanem falat tört ki.
Hetedszer: érvényes, amit mond. Sokszor beszél. Sokszor ismétli magát. És senkit nem zavar.
Miért? Mert az emberek nem híradót hallgatnak. Részt akarnak venni valamiben. Az érvényes beszédet nem unja meg az ember. Mert az nemcsak szöveg. Hanem erő és energia, amely felhúzza a közösséget és megemeli a lelket.
Nyolcadszor: elnyűhetetlen. Több mint két éve tolja reggeltől éjszakáig. Járja az országot, szervez, beszél, magyaráz, épít. És közben gyakorlatilag lemondott mindenről, amit normális ember életnek hívunk. Szerelemről, barátságról, nyugalomról, pihenésről. A gyerekeivel tölthető időről. Mindenről. Azért, hogy dolgozhasson valamiért, amit a legtöbben még elképzelni sem mernek. Ez nem sima ambíció, ez megszállottság, a jó értelemben.
És a kilencedik, a legfontosabb: visszahozta a reményt. Ez igazán nagy mutatvány. Mert pénzt szerezni könnyebb. Médiát venni könnyebb. A riválist szidni könnyebb. De reményt adni egy kiégett, cinikus, megalázott országnak, az valami egészen más.
És itt jön a furcsa rész. Hogy ez az egész valójában nem is annyira lehetetlen. Margaret Mead már régen megírta: a világot mindig egy - egy ember, esetleg kis csoportok változtatják meg. És ez soha nem történik másképp.
Nem a tömeg indul el először. Hanem egy - két ember, aki egyszer csak azt mondja: ebből elég. Aztán a többi vagy észreveszi, vagy nem.
Ilyenkor a valóság rendkívül szélsőséges lehet. Van, hogy valaki egyik napról a másikra kerül a történelem főszerepébe. Wałęsa hajógyári munkás volt. Havel drámaíró. Zelenszkij színész. Egy ponton még kívül álltak a hatalmon, nem sokkal később már országuk sorsát formálták. Az ilyen pályák, ahogy Magyar Péter pályája is, valószínűtlennek tűnnek. Mégis újra és újra megtörténnek.
Miért? Joseph Campbell, a ragyogó mítoszkutató szerint az emberiség mindig ugyanezt a történetet meséli. Ez a „Hős utazása.” A hős éli az életét, de idegenek jönnek, és elűzik a földjéről. Kénytelen átlépni egy új világba, ahol eleinte egyedül van, próbákat áll ki, támadások érik, és csak később talál társakra, segítőkre, tanítókra. Közben megváltozik: megtanulja az új világ törvényeit, és egyre többet tud meg önmagáról. Végül, már a két világ ismeretében, úgy dönt: visszatér oda, ahonnan elindult, de már nem ugyanaz az ember. Azért jön vissza, hogy megjavítsa azt a világot, ahonnan elindult.
Ugyanezt az ősi szerkezetet találod a Gilgames-eposzban, Odüsszeusz, Mózes, Buddha és József történetében, és ugyanígy ott van a Csillagok háborúja vagy a Mátrix mélyén is. Talán ezért rezonáltunk Magyar Péter történetére olyan sokan, mert a politika napi zaja alatt egy nagyon régi, belülről ismerős emberi mintázatra ismertünk rá.
És ezért sajnálom azokat a barátaimat, akik ebből csak a gyanút, a hibát, a fenntartást látják. Mert az én életemben, hetven év alatt, nem láttam ekkora politikai teljesítményt.
Az ilyen pillanatok ritkák. És amikor végre eljönnek, fel kellene ismernünk őket. Hogy valami nagy dolog történik, mégpedig velünk, magyarokkal.
Orbán Viktor azt szerette volna, ha Trump látogatja meg, de ő most Iránnal van elfoglalva és nem sűrűn kampányol olyasvalaki mellett, aki vesztésre áll. Ez a HVG nemzetközi lapszemléje.
Washington Post: Nagy csapás lenne a MAGA-mozgalomnak, ha Orbán elbukna
Az, hogy JD Vance amerikai alelnök kedden Budapestre érkezik, még egy utolsó kísérlet, hogy megmentse a Kreml-párti magyar vezetőt, aki erős kapcsolatokat alakított ki a MAGA-mozgalom krémjével. Orbán persze azt szerette volna, ha Trump látogatta volna meg, ám a Fehér Ház most az iráni háborúra összpontosít, és nem sűrűn kampányol olyasvalaki mellett, aki vesztésre áll - így látja a helyzetet a Washington Postnak írt cikkében Catherine Belton. Az Oroszország-szakértő Belton volt az, aki nemrég megírta a Postban, hogy értesülései szerint az orosz titkosszolgálat felvetette a választás előtt vesztésre álló magyar kormányfőnek, hogy a népszerűsége növelésére álmerényletet kellene szervezni ellene, továbbá hogy az oroszok szakértőket küldtek a budapesti nagykövetségre a Fidesz támogatására.
Rácz András a Német Külpolitikai Tanácstól azt a lapnak nyilatkozva azt mondta: a Szabadság téri amerikai nagykövetség bizonyosan tisztában van azzal, hogy a felmérések alapján Orbán nem nyerő pályán halad, márpedig az furán hangzik, hogy az Egyesült Államok egy lúzerre tegye a tétjét.
Daniel Fried, aki korábban Európáért felelt a State Departmentben, úgy véli: Vance újta arról tanúskodik, hogy a Fehér Ház szokatlan módon különös figyelmet szentel egy külföldi választásnak. Megjegyezte: a magyar kormány folyamatosan szónokol, hogy senkinek nem enged beleszólást a belügyeibe, most mégis külső beavatkozásért folyamodik. Ennek kétségbeesés íze van - mondja Fried.
Nyugati illetékesek hozzáteszik, hogy a fejlemény arról árulkodik, mennyire fontos lett Magyarország bizonyos MAGA-körök számára, ideértve elsősorban JD Vance-t. De hát a magyar vezetés részben az olcsó orosz olajból finanszírozva nemzetközi intézményhálózatot hozott létre a nacionalista ideológia terjesztésére, és segített abban, hogy a Kreml álláspontja eljusson szélsőjobbos tengerentúli körökhöz.
Steve Bannon egyik közeli munkatársa kijelentette, hogy Orbán bizonyosan a globális populista-nacionalista irányzat egyik vezéralakja és hatalmas lélektani csapás volna, ha nem választanák újjá. Ezzel együtt magyar források kétlik, hogy az alelnök felbukkanása meg tudja győzni a bizonytalan szavazókat. Hiszen az sem segített, hogy mostanában Trump kétszer is támogatásáról biztosította a kormányfőt. Az amerikai elnök a keményvonalas fideszeseket leszámítva nem népszerű – mutat rá Rácz András.
A Carnegie Békealapítvány demokrácia programjának igazgatója, Thomas Carothers úgy érzékelteti a helyzetet, hogy Fidesz a falnak szorult és nem tudja, mitévő legyen, hogy elhárítsa azt, aminek egy normális demokráciában egyértelműen kudarcszaga van. Az meg szerinte egészen döbbenetes, hogy az egész magyarországi választási hadjárat a háborús félelemre épült, vagyis a hatalom meg sem próbálja, hogy a saját teljesítményét hangsúlyozza, mert a mérleg, az bizony igen gyenge.
Guardian: Orbánnak nem áll a hamis zászló
A magyar kormányfő azzal a váddal néz szembe, hogy valakik hamis zászló alatt terveztek merényletet Szerbiában a Török Áramlat vezeték ellen, az incidens nyomán politikai vizsgálat indult, miközben Orbán le van maradva a felmérésekben a vasárnap esedékes választás előtt, pedig ez az erőpróba kulcsfontosságúnak ígérkezik, mert Magyar Péter erősen szorongatja a Fideszt – jelenti Budapestről a Guardian kiküldött tudósítója, Ashifa Kassam.
Jelenleg két változat van arról, hogy merre kell haladnia Magyarországnak. Orbán arról igyekszik mindenkit meggyőzni, hogy a háború súlyosan fenyegeti az országot. Ezzel szemben a Tisza arra akarja rávezetni az embereket, hogy foglalkozzanak a gazdasági pangással, a lepusztuló közszolgáltatásokkal és a korrupcióval.
Hogy suskus van az állítólagos szerbiai szabotázsakció körül, azt osztja Mujtaba Rahman, az Eurázsia Csoport nevű washingtoni kockázatelemző európai igazgatója, ő ugyanis úgy értékeli, hogy valakiknek kellett a terrorvád, aminek célja az, hogy felfokozza a félelmeket az esetleges katonai akció miatt, amiért kétségtelenül Kijevet teszik felelőssé.
Orbán már februárban azzal rukkolt ki – minden bizonyíték nélkül -, hogy az ukránok tönkre akarják tenni a magyar energiarendszert. Rahman emlékeztet arra, hogy Brüsszel és több európai főváros is jelezte: várnak valamiféle trükköt, mert akkor a magyar vezető a nemzetbiztonságra hivatkozva elhalaszthatja a választást. Lehet, hogy most pont erről van szó? - teszi fel a kérdést...
JUHÁSZ PÉTER / JUHI PODCAST Szerző: JUHÁSZ PÉTER 2026.04.06.
Ne dőlj be! sorozatunk következő epizódját látod. Ahogy hónapokkal korábban figyelmeztettelek, érdemes helyén kezelni az utolsó hetekben felénk áramló, hatalmas érzelmeket kiváltó információkat. Ezek általában hazugságok, amelyeknek egyetlen céljuk van: hogy felhergeljenek a választás előtt. Ilyen a mostani is: a szerbiai robbanóanyag-ügy. Gondolkodtunk rajta Gergővel, hogy egyáltalán érdemes-e beszélni róla, és arra jutottunk, hogy elmondjuk, miből látszik, hogy az egész teljes hazugság. -----------
00:00:00 Robbanószereket találtak a szerbek a gázvezetéknél
A magyar gazdaság három éve gyakorlatilag képtelen a növekedésre. A bajok látszólag a Covid-járvánnyal kezdődtek, és a kormánynak kényelmes is mindig valamilyen külső hatásra fognia a megrekedésünket, a valóságban azonban gazdaságpolitikai melléfogások sorozata kellett ahhoz, hogy 2026-ra ennyire lecsússzunk a versenytársaktól.
A Telex új filmjében azt járjuk körül, hogyan lehetséges, hogy miközben a 2010-es évek második felében úgy nézett ki, sikerrel közelítünk Nyugat-Európához, mára a felzárkózás megint csak vágyálomnak látszik. Bemutatjuk, milyen belső ellentmondások terhelték a gazdasági kormányzást már a korábbi, látszólag sikeres időszakokban is, és hogy miért gondolja azt egyre több közgazdász, hogy növekedési zsákutcába kerültünk, amiből csak teljes irányváltással lehetne kikanyarodni.
ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA Szerző: VÁNCSA ISTVÁN 2026.04.02.
Az ukránok szekerét toljátok, és nem a magyarok mellett álltok! Ukránbarát kormányt akartok, és el akarjátok vinni a magyarok pénzét Ukrajnába, ez az igazság! – imigyen dorgálta miniszterelnökünk az ő rajongóit március 27-én, Hajnalka napján, holott a rajongók ennél szeretetteljesebb reakciót érdemeltek volna még akkor is, ha rajongásuk az adott napon a tőlük elvárhatónál valamelyest alacsonyabb hőfokúnak bizonyult. Időben fölkeltek, az alkalomhoz illő öltözéket húzták magukra, összeszedték a megfelelő kellékeket, sípok, kereplők, döglött macska, záptojás meg az effélék, megközelítették a helyszínt, amely az ő lakóhelyüktől a kelleténél jóval messzebbre is eshetett akár, egy helyben ácsorogva várták a célszemélyt, aki nyilván ekkor is késett, mint általában.
Ráadásul le is barmolta őket, ami csakugyan nem szép dolog, és pláne nem egy olyan kormányfő részéről, akinek valójában örülnie kéne, hogy érkeztének hírére a környék kóbor kutyái, ha kelletlenül is, de összeverődnek. Most még. Lesz ez majd ennél cudarabb is, eljöhet az az idő, amikor ugyanezen ebek ugyanezt a közszereplőt harsányan csaholva elzavarják, azt hogyan fogja elmagyarázni, ezen kéne mostantól hosszan és elmélyülten gondolkodnia. Nem pedig lebarmolni a vele most még rokonszenvező publikumot, mert elég egy-két további ehhez hasonló fellépés, utána aztán ilyen közönség se lesz. Legjobb esetben is csak olyan, amelyik vesszőkosárban kellő mennyiségű és nem túl gusztusos hajigálnivalót visz magával, és azt célirányosan, ügyesen és kellő elszántsággal használja is.
Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva, / Seregének seregünk nyomába’, Matolcsyék ellenben nem futnak, hanem csak szedelődzködnek higgadtan, szépen, komótosan. Mért is szaladnának, nem gyanúsítják őket semmivel. Idejük van, pénzük van, oda mennek, ahova akarnak, azt csinálnak, ami nekik jólesik. Az ellenük hadakozókat pedig megmosolyogják, ami az erőviszonyok ismeretében semmifajta további magyarázatot nem igényel. Sok-sok évvel ezelőtt a budapesti állatkert orrszarvúja egy aprócska kecskével osztotta meg a kifutóját, állítólag azért, mert a játékos kedvű aprócska állat a hatalmas barmot jókedvre derítette, föntebbi példázatunkban nyilvánvalóan a publikum az orrszarvú, Matolcsyék pedig a kecske szerepét kapták, más kérdés, hogy a valóságban a valódi kecske Matolcsyéknál ötvenszer rokonszenvesebb. Ennek a körülménynek természetesen semmi köze ahhoz a tényhez, hogy sajtóértesülések szerint Matolcsy Ádám hetek óta konténerekben hordja a család vagyonát Dubajba, ahol apja, a volt jegybankelnök az ideje nagyobb részét tölti, de hát, lássuk be, ez nem a nyilvánosságra tartozik.
A gyermek gondoskodjon idős szüleiről, ez így helyénvaló, sőt dicséretes, Matolcsy Ádámot tehát eszményképül kell állítanunk az ifjabb nemzedékek elé, hogy azok az ő példájából okuljanak.
Más kérdés, hogy a Transparency International Magyarország jogi vezetője szerint kilóg a lóláb, a hatóságoknak cselekedniük kellene, hogy az utolsó pillanatban még kivinni szándékozott vagyonelemeket lefoglalják, no de, kérdezhetnők, milyen alapon. Ezt a vagyont az egymást követő Matolcsy-generációk halmozták fel szorgos munkájuk jól kiérdemelt eredményeképp, most pedig biztonságba helyezik, nekik ugyanis van eszük.
Ellentétben a magyar állam nevű jogintézménnyel, amelynek az észjárása nem gyorsabb, mint a múzeumi őslénytárban megcsodálható és nem mellékesen Iharkútról származó nyolcvanötmillió éves dinoszaurusz-maradványoké, vagyis lassúdad. Mondhatnám úgy is, fontolva haladó. Ami természetesen nem baj, sőt a baj az volna, ha államunk folyamatosan hablatyolva hordana össze hetet-havat, ilyesmiről azonban hál’ istennek szó sincs. Ellenkezőleg, dinó-tempó van, azaz fontolva haladás...
Hát komolyan mondom, amit most látunk, az már nem kormányzás, hanem egy egyre kínosabb előadás.
Volt már a „telefonáló, aggódó családapa”, most meg megérkezett a húsvéti epizód: a „hajnali riadó, fáradt, de hősiesen gázvezetéket ellenőrző miniszterelnök”.
Kamera van. Hangulat van. Dráma van. Csak egy dolog nincs: bizonyított valóság.
Mert nézzük a tényeket. Találtak robbanóanyagot. Nyomozás van. Elkövető nincs. Bizonyíték nincs.
Ehhez képest már kész a történet, kész a bűnös, kész a félelem.
Ez nem tájékoztatás. Ez irányított hangulatkeltés.
Bözsi néni ezt így mondja: ha még azt se tudjuk, ki csinálta, akkor nem riadót kell fújni, hanem nyomozni kellene. És ami igazán visszataszító az egészben: húsvétkor, amikor az emberek nyugalmat várnának választás előtt pár nappal hirtelen „veszélyhelyzet” kommunikáció látványosan, kamerával kísérve
Ez már nem véletlen egybeesés.
Ez egy tudatosan felépített politikai jelenet, ahol a cél nem az igazság, hanem az érzelmi hatás: félelem, bizonytalanság, „külső ellenség”.
És igen, ezt ki kell mondani: Ez a fajta politizálás nem erőt mutat, hanem kétségbeesést.
Mert aki biztos a dolgában, annak nincs szüksége ilyen túljátszott jelenetekre. Nem kell hajnalban „helyzetet” csinálnia egy még ki sem vizsgált ügyből.
Bözsi néni így teszi helyre: Aki tényleg vezet, az megold. Aki meg csak játszik, az szerepel.
És itt már nem az a kérdés, hogy ki mit gondol Orbán Viktorról.
Hanem az, hogy meddig lehet ezt így csinálni anélkül, hogy az emberek rájöjjenek: ez nem valóság, hanem egy egyre gyengébb előadás
KLUBRÁDIÓ / HETES STÚDIÓ Műsorvezető: HARDY MIHÁLY 2026.04.05.
Ha hihetnénk az óriásplakátoknak és az egymással versengő pártok, politikusok Facebook-oldalának, azt hihetnénk, hogy ezt a választást Oroszország és/vagy Brüsszel, más országok titkosszolgálatai vagy bankjai, esetleg az álhírgyárak döntik majd el. Normális esetben azonban a választás rajtunk, magyar választópolgárokon múlik, a döntés jó esetben kizárólag a mi kezünkben van. vendégek: Csillag István, volt miniszter Ercse Krisztina, oktatáskutató.
Számomra meghatározó élmény, és az utóbbi időben tudományos munkámban következetesen alkalmazott eljárás Carlo Ginzburg mikrotörténeti módszere. Ginzburg felismerése egyszerre filológiai és episztemológiai erejű: a történeti valóság többnyire nem a nagy struktúrák fennkölt önleírásában mutatkozik meg, hanem töredékes, esetleges, első pillantásra jelentéktelennek látszó jelekben. Ezek a „nyomok” apró, sokszor periférikus részletek, amelyek megfelelő olvasásmóddal egy egész világ rekonstrukcióját teszik lehetővé. Ginzburg ezt az eljárást a vadász gyakorlatához kapcsolja. A vadász nem látja magát az állatot; a lábnyomot látja, a letört ágat, a földbe mélyedő benyomódást, az ürüléket. Ezekből következtet jelenlétre, mozgásra, szándékra. A nyom mindig közvetett: valami hiányzót tesz érzékelhetővé. A történész ugyanígy dolgozik. A forrásokban fennmaradt apró eltérések, különös szófordulatok, elhallgatások, ismétlések mind ilyen nyomok.
A módszer a diagnosztikai gondolkodás logikáját követi. Az orvos tünetekből, a detektív bizonyítékokból, a művészettörténész stiláris sajátosságokból következtet rejtett összefüggésekre. Ginzburg ezt a „nyomolvasó” eljárást emeli történeti kutatási módszerré. A forrás nem puszta adat, hanem jel; a jel mögött eltűnt cselekvés, gondolkodásmód, tapasztalat húzódik meg.
A nyomok olvasása hermeneutikai érzékenységet kíván. A források torzítottak, közvetítettek, hatalmi diskurzusok által formáltak. A történész feladata éppen ezért a torzulások felismerése: a hallgatások, félrecsúszások, ismétlések jelentésének feltárása. A nyomokra épülő elemzés az egyediségben ragadja meg a történeti valóságot, és ezen keresztül jut el tágabb összefüggésekhez: egy apró nyomból vagy jelből egy egész világ megismeréséhez. Miért beszélek most erről?
Azért, mert végignéztem azt a közel kétórás interjút, amelyet Fábián Tamás készített Pálinkás Szilveszter századossal a Telex felületén. Ez a beszélgetés maga a nyomolvasás. Nem magyaráz, nem szónokol, nem ideologizál. Megmutat: részletekben, mondatokban, félmondatokban, kényszerű elhallgatásokban. És ezekből a nyomokból ijesztő pontossággal áll össze az a megalázó, aljas, cinikus, szellemet, erkölcsöt, gazdaságot, embert és országot kíméletlenül romboló, pusztító förtelem, amiben tizenhat éve élünk.
Egy rendszer, ahol a szakértelem és a hozzáértés felesleges, ám a lojalitás kötelező, az alkalmatlanság pedig kifejezett előny. Egy rendszer, amelyben a döntések nem szakmai alapon születnek, hanem családi, hatalmi, bűnszövetkezeti és klienturális viszonyok mentén. A beszélgetés minden bizonnyal legdermesztőbb része az, amikor világossá válik, hogy olyan helyzetben, ahol emberéletekről van szó, a döntés nem az élet védelmének logikáját követi, hanem a keresztapához való fiúi hűség rendjét. S közben – mint minden valamirevaló pszichopata filmes sztoriban – megszólal az égi hang, máskor belső hang, maga Isten hangja.
Vagyis egyszerre zeng itt a kettős logosz: a földi létből harsogó maffiafőnök atyai hangja és a transzcendens szférából, vagyis a fentről érkező gondviselői hang.
És itt szakad szét a bajtársi viszony. Abban a pillanatban, amikor az egyikük lelkesen emlegette, hogy a magyar katonák várhatóan 50%-a meg fog halni a csádi kiruccanásban.
Vagyis a két bajtárs közül az egyik katona számára a beosztottjainak élete fabatkát sem ér.
Van annál fontosabb: a személyes karrier és a családi lojalitás. A hatalmi központ kegye. A fiúi ragaszkodás a keresztapához. Íme a morális és intellektuális lepusztultság. A beszélgetés nyomai pontosan mutatják meg, miként működik a miniszterelnök családi protekcionizmusa. Mindez nem háttérjelenég, nem kínos mellékszál, hanem a rendszer szervezőelve. A rendszer belső logikája. Ahol a rokoni és személyes kapcsolatok felülírják a szakmai racionalitást, és ahol a döntések következményeit mások viselik – azok, akiknek nincs hozzáférésük a hatalomhoz.
Ezzel párhuzamosan kirajzolódik a teljes intézményi leépülés. A gyáva, felkészületlen, hozzá nem értő, de végtelenül lojális miniszterek, parancsnokok, elöljárók világa. Az a hivatalnoki réteg, amely nem az országot szolgálja, hanem a saját megélhetését, jólétét és érvényesülését. Az a struktúra, amelyben az alkalmasakat kiszorítják, a hozzá nem értőket pedig felemelik, ha cserébe feltétlenül engedelmesek.
A riporter és a riportalany kivételes pontosságú nyomolvasóként tárja fel azt a rendszert, amely az elemi szakértelmet fölösleges luxusnak tekinti, és amelynek egyetlen szervezőelve a politikai és ideológiai szekértábor-logika. A beszélgetés nyomról nyomra bontja ki a korrupció kiteljesedett mechanizmusát, a mindent elsöprő, minden más szempontot felülíró protekcionizmust, amelynek középpontjában az Orbán-család áll: egyszerre kínosan nevetséges és dermesztően pusztító jelenségként. Egy falusi vásári commedia dell’arte állandó figurái lépnek itt színre – csak éppen a bohózat következményei nem nevetségesek, hanem egy egész országra nézve rombolók és szégyenteljesek.
A jelenetek mögött kirajzolódik a hatalom személyzete: gyáva, felkészületlen, mégis feltétlenül lojális miniszterek és elöljárók; a rendszerhez idomult, minden szakmai mércét feladó végrehajtók; és ott áll a keresztapa gyermeke, a családi meghatározottságokkal terhelt, belsőleg szétcsúszott tudattal, amelyben a személyes sérülések, a hatalmi szerep és a cinikus önigazolás különös elegyet alkotnak. Egy torzult habitus jelenik meg, amelyben a családi múlt, a hatalom közelsége és a következmények nélküli döntési helyzet összeér.
Ugyanebben a térben mozognak a kizárólag saját karrierjükre fókuszáló, a rendszer logikáját gondolkodás nélkül kiszolgáló NER-csinovnyikok, akik számára az ország már nem közösség, hanem erőforrás. A beszélgetés apró részletei világossá teszik, miként lehetetleníti el ez a rendszer az alkalmas, képzett, hivatástudattal rendelkező embereket. A kiszorítás módszeres, a leépítés következetes, a helyükre kerülők kiválasztása pedig egyetlen kritériumhoz igazodik: lojalitás, szolgalelkület, feltétlen megfelelési készség. A szürke hozzá nem értés nem melléktermék, hanem kiválasztási elv.
Kirajzolódik az elmúlt tizenhat év vezérmotívuma is: a folyamatosan újratermelt, gondosan kozmetikázott, központilag vezérelt propaganda világa. Egy direkt erre a célra tartott, kézből etetett, morálisan lezüllesztett propagandagépezet működése, amely minden igényt kielégítő készséggel gyártja a megrendelt hazugságokat. A felszínen diadaljelentések, sikertörténetek, gondosan megkomponált képek; mögöttük a valóság nyers anyaga: penészes falak, ellátási hiányok, pénztelenség, a közvagyon eltűnése, hiányos felszerelések, eltulajdonított technikai eszközök, miniszteriális elvonások, egyre romló munkakörülmények. A nyomor nem marad rejtve, hanem szépen áttűnik a felszínen.
És vele együtt válik érzékelhetővé az emberi viszonyok felbomlása. A bajtársi kapcsolatok leépülése ott következik be, ahol a legelemibb szakmai és emberi diskurzust – amely konkrétan emberéletekről szól – felülírja a maffiaszerű működés rendje, illetve a keresztapa privát, családi viszonyainak elsőbbsége. Ezen a ponton a közösség megszűnik közösség lenni, a szolgálat megszűnik szolgálat lenni.
A „haza védelme” és a „szuverenitás biztosítása” folyamatosan harsog a propaganda nyelvén. Eközben azok, akiknek ezt a védelmet ténylegesen biztosítaniuk kellene, saját pénzükből kénytelenek beszerezni a korszerű felszerelést. A rendszer beszél a hazáról, miközben nem biztosítja azokat a feltételeket, amelyek között a haza védhető.
És ebben a pillanatban, a monitor előtt ülve, kiben nem merül fel az ellenkép is, tudniillik a közvagyon sorsa. Jelesül az MNB-ből eltűnt milliárdok útja. Az a mechanizmus, amelyben a közpénz (a tiéd is, kedves olvasó, meg az enyém is) magánvagyonná alakul, majd luxusautókban, luxustárgyakban, különféle befektetésekben ölt testet. Mindez következmények nélkül, a hatóságok, a felügyeleti szervek, a kormány és a kormányfő, valamint a köztársasági elnöknek nevezett krónikusan hazudozó marionett szeme láttára. A priváttá tett közvagyon útja kifelé vezet – egy velejéig „őskeresztény” testvérállam felé, Dubaj irányába.
Az interjúnak köszönhetően tizenhat év szólamai és az eltelt időszak valósága közti szakadék nem egyszerűen láthatóvá vált, hanem mérhetővé, tapinthatóvá, elkerülhetetlenné. Orbán Viktor beszél a hazáról, a rendszere és strómanjai révén ő maga közben kifosztja azt. A katonák fizetnek a felszerelésért, a hatalom gyermekei költik a közpénzt.
Ez az interjú nem egyszerű beszélgetés. Nem egy botrány a sok közül. Ez egy teljes korszak lenyomata a maga nyers, kozmetikázatlan, védhetetlen formájában. És ezért mondom most – minden fenntartás nélkül: ezt az interjút meg kell nézni. Még április 12. előtt. Nem kíváncsiságból és nem tájékozódásból. Azért, mert aki ezt végignézi, többé nem mondhatja, hogy nem tudta.
Új szakaszába lépett a kampány: egyre több visszalépés jelzi, hogy az ellenzéki oldalon sokan már nem külön utakat, hanem egyetlen esélyt látnak Orbán Viktor leváltására. A Visszaszámlálás második részében arról beszélgetünk, hogy mit jelentenek politikailag ezek a hátralépések: pusztán technikai döntésekről van szó, vagy már egy nagyobb lélektani fordulat zajlik a választók fejében is?
Vendégeink azt elemzik, hogy a visszalépések milyen hatással lehetnek a bizonytalanokra, erősíthetik-e a „győzteshez húzás” reflexét, és valóban kialakult-e az a közhangulat, amelyben sok választó már egyetlen kérdés mentén dönt: maradjon Orbán, vagy jöjjön változás. Szó esik a Tisza erősödéséről, a hagyományos ellenzék mozgásterének beszűküléséről, a választási rendszer torzító hatásáról, valamint arról is, hogy mindez hosszabb távon mit jelenthet a magyar demokráciára és a következő parlament összetételére nézve.
Ez a beszélgetés nemcsak a visszalépésekről szól, hanem arról is, milyen országképet, milyen politikai logikát és milyen jövőt vetít előre a mostani kampányhajrá.
Nem tudta a Fidesz visszaszerezni a kegyelmezési-ügy után a peremszavazókat, akik egyébként a kétharmadot biztosították számukra eddig - mondja Szabó Andrea. A politológus-szociológus szakemberrel a győzelmi esélyekről, a megvásárolható szavazatokról, a fiatalokról és a részvételi adatokról beszélgetett Dull Szabolcs.
A demokratikus ellenzék már a 70-es évek végén elkezdett mozgolódni, az MSZMP-n belül is elindultak különböző reform mozgalmak.
A változás benne volt a levegőben, de a rendszerváltozásban azért csak kevesen bíztak.
A 80-as évek végére már megváltozott a helyzet, a rendszerváltást sokan biztosra vették. Ma láthatóan van egy olyan tömeg, amelyik nagyon szeretné, ha minden megváltozna, ami az elmúlt 16 évben történt.
Csalódtak az eddigi ellenzékben, de bíznak a Tisza Pártban, sőt a FIDESZ szavazók egy része is csalódott a pártjában.
Ha megtörténik a kormányváltás, nem biztos, hogy ez egy rendszerváltást is jelent, hiszen ennek nagyon sok feltétele van.
- Nincsenek meg azok az ellenőrző mechanizmusok, amelyek megakadályozzák, hogy egy kormányzat túlhatalmat szerezzen magának, és éljen ezzel a túlhatalommal.
- Ki kell irtani azt a korrupciós rendszert, amit az elmúlt 16 évben kiépítettek.
- A választók sokszínű gondolkodásának a parlamentben is érvényesülni kell.
A rendszerváltás az lesz, ha győzelme esetén Magyar Péter ki tudja gyomlálni azokat az ártó növényeket, amelyekkel a FIDESZ a magyar demokráciát körbe ültette.
Ha nem lesz kétharmados ellenzéki győzelem, nagyon szűk lesz a mozgástér.
A miniszterelnök szerint a világ kis és nagy kérdéseire (a globális krízisekre, meg úgy általában mindenre) egyetlen helyes válasz adható (minden diktátor így kezdte és így is végezte), és ezt a választ kizárólag a nemzeti-keresztény értékrendre alapított patrióták tudják. Ez egy nagybeteg posztulátum nyilván. Rögeszmés ragaszkodás egy meggyőződéshez. Politikussal előfordul, kormányfőtől elfogadhatatlan – ezt alább békésen bebizonyítjuk.
Ha a társadalom többsége döntene Orbán mellett, mint ahogy ez megtörtént egyetlen (!) pillanatra 2010-ben, akkor már nem diktátor, hanem kívánatos nemzetvezető volna. De nem az. Ehhez államvallássá kellene tennie megszállott világmagyarázatát. Ezen tüsténkedik tizenhat éve a valóság megfeszítésével. A mutatvány sikere nem közömbös, ez dönti el ugyanis, hogy Orbán Viktor utcanév lesz, vagy elítélt. Jelenleg úgy fest, Keleten életet, Nyugaton éveket kapna. Minden a szabályokon múlik. Ha Európa illiberálissá sajdul, akkor az alkotmányos puccsista gondjai illannak el, ha nem, akkor a szabadságálmai. Az elmúlt hetekben élesen vetődött fel a kérdés, valaki ugyanis hazát árul éppen: vagy a Fidesz, vagy a leleplezői.
De végtére is mi a haza? Illiberális valóságkreatúra vagy valami más, amire a megtört demokráciának még nincs válasza. Ez a humanisták, avagy az új megvilágosodás feladata, Potomacen innen, Tiszán túl.
Alkotmányos puccsítás
Turbulens időszakot élünk, szokták mondani politikai elemzők, de turbulens időszaka a viharba került utasszállítónak van. Ez itt inkább egy ország origóeltolódása, vagy inkább visszamozgása. Mintha egy moziban ülnénk, ahol végre a valóságot nézi a többség az állampárti filmhíradó dicsfényezése helyett, és a falu bolondjai egyszerre rángatják a mozivásznat és a vetítőgépet, csak nehogy élesen látsszon a kép. És nehogy kritikus tömeg döbbenjen rá, hogy aki úgy néz ki, mint egy útonálló, úgy beszél, mint egy útonálló és úgy rabol, mint egy útonálló, az útonálló (és ez nem kacsa). És már késő menekülőre fognia. Miután azonban az elasztikus vízióvigéc szerint „minden jó, ha jó a vége, és ha nem jó, akkor még nincs vége”, nem érdemes előre inni, a medve bőrére különösen nem. A medve nem játék, pláne, ha atomarzenálja van, és egy brüsszeli tanácsülésről jelentő ügynökével van vonalban éppen.
A kályhához mindig érdemes visszatalálni (főleg ilyen idült üvöltözésben, ahol attól lesz a Fidesz a biztos választás, hogy ezt végtelenszer szűköli véreres szemmel leukránpártizott emberek arcába).
De a kérdések tapodtat sem mozdultak tizenhat év alatt. Hajszálra ugyanazok. Például hogy: felkente-e bárki (avagy bármi) az Orbán-rezsimet arra, hogy EU- és NATO-szövetségesként Oroszország mellett kötelezze el magát (még akkor is, ha ez a keleti partner rátámad a szomszédjára, és családokat öldököl ötödik éve ezerszám)? Felhatalmazást kapott-e ez a rezsim bárkitől arra, hogy ezt az évtizedek óta minden idegszálával Nyugatra vágyó európai demokratikus köztársaságot illiberális lator államok felebarátjává és üzletfelévé tegye (még akkor is, ha ezért a rendszer állhatatos ellenségeit külföldről fizetett ügynöknek kell bélyegeznie)? Megbízta-e valaki ezt a méltatlanná vált és kereszténynek hazudott gyülekezetet azzal, hogy a retardált menczeriták monotóniatűrését kihasználva süketek párbeszédévé tegye a közéletet (még akkor is, ha a társadalom láthatóan a végét járja az állandósult választási stresszzavar miatt)? Bírja-e ez a hatalom a többségének támogatását a tekintetben (és nem a debilitásmétert kiakasztó nemzeti konzultációkkal összefabrikált látszattöbbséget), hogy a világon soha semmiért ne vállaljon felelősséget (még akkor sem, ha a veszélyhelyzeti jogrenddel ötnegyedessé tett kamu kétharmad miatt se fék, se ellensúly nincs a csatahajóján)?
Nincs felhatalmazás, nincs bizalom, nincs többség tizenhatodik éve. Csak ígéretromok füstölnek lehangolóan.
Csak megcsúfolt szavak morognak néma honfigyásszal, a néhai fiatal demokratát idézve: „A győztestől nem azt várjuk, hogy bizonygassa az igazát, hanem azt, hogy tegye a dolgát, teljesítse a feladatát.” (Orbán Viktor, 2010. A Nemzeti Együttműködés Programja.) Kezdésnek milyen ígéretes! Persze a veszedelmes látomások már akkor megjelentek a pártelnök fejében, de a haza alig élte túl a külső és a belső válságot, a sebeit nyalogatta, és a homályos reménykedés kötötte le. „A magyar választók azt üzenték mindnyájunknak, hogy igaza a nemzeti egységnek van, a győztes feladata pedig az, hogy a nemzeti egységet és annak igazságát védje, képviselje – és legyőzzön minden olyan jelenséget, erőt és törekvést, amely a nemzeti egységgel szembefordul, azt veszélyezteti.” Ollállá. Már ezeknél a mondatoknál összefuthatott a nyál egy virtigli rákosista-sztálinista sejttag szájában, de a munkásőrök szemében is pisla fény gyúlhatott (amit ma már szinte csak Szili Katalin hordoz magában, a derék Thürmer Gyulával párban). A folytatás dermesztőre sikerült. Elég csak a Fidesz-elnök országjárásának „Megjöttek a magyarok, húzzátok meg magatok!” kezdetű futballhimnuszára gondolni (erre tényleg nehéz nyomdafestéket bíróan reagálni, így nem tesszük). És persze az elmúlt negyedszázad megannyi hasonlóan penetráns mondatából süt az autokrata hajlam. Abból például, hogy a „baloldal, amikor csak tehette, rárontott a saját nemzetére” (Orbán, 2004), vagy hogy a „legnagyobb nemzetbiztonsági kockázatot a nemzet megosztottsága jelenti”, vagyis az ellenzék maga (Kövér, 2020), amely az önfeladó állam és önmarcangoló nemzet politikai hagyományának jegyében cselekszik. A társadalomtudományok vagy a kortárs művészet kiválóságai imádnák a feladatot, hogy ezt a témát kihüvelyezzék, és letegyék az asztalra. Több értelem sütne belőlük...
)
ha még azt se tudjuk, ki csinálta, akkor nem riadót kell fújni, hanem nyomozni kellene.
húsvétkor, amikor az emberek nyugalmat várnának