2019. július 19., péntek

MEGHALT HELLER ÁGNES

24.HU
Szerző: D. KOVÁCS ILDIKÓ
2019.07.19.


Életének 91. évében meghalt Heller Ágnes filozófus, esztéta, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagja – értesült a 444.

A hírportál úgy tudja, hogy a filozófus pénteken az MTA balatonalmádi üdülőjének strandjáról indult úszni, de ismerősei hiába várták a parton. A halálhírt a német közszolgálati tévé régiós tudósítója és az MTA is megerősítette.

Heller Ágnes zsidó származású polgári családba született, a második világháború során számos családtagját, barátját elveszítette. A háború befejeződése után Budapesten ugyan visszakapták Falk Miksa utcai lakásukat, de éhezésben és nyomorban éltek édesanyjával – olvasható a honlapján található életrajzában.

Édesanyja az éhezés elől beadta a szegedi árvaházba, ahol megismerkedett a cionista mozgalommal, és abban később aktív szerepet töltött be. 1948-ban szakított a mozgalommal és férjével, Hermann Istvánnal együtt belépett a kommunista pártba.

1947-től 1951-ig a magyar-filozófia szakon tanult és középiskolai tanári diplomát szerzett, majd a Budapesti Iskola megalapítójának, Lukács Györgynek a tanítványa lett az ELTE Filozófia Tanszéken, ahonnan 1958-ban mindkettejüket politikai okokból eltávolították.

Heller Ágnes 1958–1963 között középiskolában tanított, majd 1963 és 1973 között az MTA Szociológiai Kutatócsoportban dolgozott. 1955-ben kanditátusi, 1968-ban pedig a filozófia tudományok doktora (DSc) fokozatot szerzett. Állásától újra megfosztották, pár évig fordításokat vállalt, majd 1977-ben második férjével, a szintén filozófus Fehér Ferenccel együtt emigrált.

A Berlini Egyetemen, a melbourne-i La Trobe Egyetemen, a Torinói Egyetemen, a São Pauló-i Egyetemen is tanított, majd 1986-ban a New York-i New Schoolban kapott katedrát. 1990-től újra elkezdett itthon is tanítani, előbb a szegedi József Attila Tudományegyetemen, majd az ELTE-n, ahol 1999-es nyugdíjazásáig tanított, majd 2010-ben visszatért a katedrára. Élete végéig aktív volt a közéletben.

Heller Ágnes műveinek nagy részét az 1994-ben elhunyt Fehér Ferenccel közösen publikálta. Fő kutatási területe az etika és a történetfilozófia volt. Pályája kezdetén munkáit a marxizmus és az újbaloldali gondolkodás jellemezte, később inkább posztmodern szempontból értelmezte az etikát és a modern világot, új megközelítési lehetőségeket kínált fontos társadalomelméleti problémák megoldásához.

Magyarul megjelent munkái közül kiemelkedik A reneszánsz ember (1967), a Portrévázlatok az etika történetéből (1976), a Diktatúra a szükségletek felett (1979, Fehér Ferenccel és Márkus Györggyel), Az igazságosságon túl (1987), A történelem elmélete (2001), A “zsidókérdés” megoldhatatlansága (2004), Megtestesülés. Filozófiai esszék (2005), Trauma (2006), Ímhol vagyok. A Genezis könyvének filozófiai értelmezései (2006), Sámson (2007), A halhatatlan komédia (2007), New York-nosztalgia (2008), Filozófiám rövid története (2009), Kertész Imre. Négy töredék (2009), A mai történelmi regény (2010). Az önéletrajzi emlékezés filozófiája (2015) A filozófia rövid története gólyáknak (2016). 1998-ban Bicikliző majom címmel Kőbányai Jánossal közös műveként jelent meg interjú-önéletrajza, 2009-ben Rózsa Erzsébet monográfiát írt róla Se félelem, se keserűség címmel.

Heller Ágnes 1981-ben Lessing-, 1995-ben Széchenyi-, 1996-ban Hannah Arendt-díjat kapott, 2006-ban az európai kultúra kutatásában szerzett érdemeiért elnyerte a dán Sonning-díjat. 2008-ban Budapest díszpolgára lett, ebben az évben a dél-izraeli Beér-Seva város Ben Gurion Egyeteme díszdoktorává avatta, és megkapta a Karel Kramár emlékérmet is, mert negyven évvel korábban, 1968-ban tiltakozott a prágai tavasz leverése, Csehszlovákia megszállása ellen. 2010-ben Goethe-érmet kapott, 2012-ben a németországi Oldenburg városa a Carl von Ossietzky-díjat adományozta neki, az olaszországi Primo Levi Kulturális Központ pedig neki ítélte a Primo Levi 2012 nemzetközi díjat. 2014-ben a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége Radnóti-díjjal tüntette ki.

A filozófussal májusban jelent meg interjú a 168 Órában, ahol többek között arról is beszélt, hogy a világháború alatt háromszor vitték le a nyilasok a Dunához:

"Ha az embert majdnem megölik, onnan nem fog tudni félni, mitől féljen már? Kétféle traumatikus hatás jelentkezett. Nem mertem bemenni az Újlipótvárosba. Egyszerűen rosszul lettem, szédültem, hányingerem lett. Ez 1956-ban múlt el. Tudtuk, hogy Varga Iván ott volt a Parlamentnél a sortűz idején, és megijedtünk, hogy meglőtték, rohantunk az újlipótvárosi lakásába megnézni, hogy rendben van-e. Akkor döbbentem rá: úristen, átmentem a határon – vége a traumának. A másik másfajta trauma volt. Amikor ott lőtték agyon a Duna-parton előttem az embereket, akkor én mereven néztem a Dunát, és arra összpontosítottam, mikor fogok beleugrani, merthogy nem volt kérdés, hogy bele fogok ugrani. Jó úszó voltam. Hosszú évek múlva, az ötvenes évek végén jött ki, hogy nem tudtam végigmenni a hídon, mert mindig úgy éreztem, hogy bele kell ugranom a Dunába. Elmentem egy pszichológushoz a Hold utcai SZTK-ba, egy nagyon kedves öreg bácsihoz, Rapaport Samuhoz, ő kezelte egyébként annak idején József Attilát is, és elmondtam neki a tünetet és azt, hogy mi történt velem ’45-ben. Azt mondta, ezen ő nem tud segíteni. Adhat nekem nyugtatót, de inkább azt ajánlja, hogy legyek úrrá magamon, és ez is történt. Először villamossal mentem, aztán végigmentem a villamos mellett úgy, hogy időnként a víz felé is néztem, aztán már a járdán. Eltartott egy ideig."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.