A 444 mutatta be az ELTE Research Center for Computational Social Science kutatásának eredményeit, amelyben a parlamenti és sajtóbéli közbeszéd szintjén, a 2000 és 2023 között lezajlott legfontosabb változásokat elemzi.
A kutatócsoport adattudományi elemzése pontosan azt mutatja meg számokkal, amit sokan intuitíve éreztünk, a Fidesz kommunikációs stratégiája nem egyszerűen hazug volt, hanem szerkezetileg vált fenntarthatatlanná. A bűnbakképzés monopóliumára épülő rendszer belső logikája kényszerítette ki a valóságtól való egyre drasztikusabb elszakadást, és ez a kényszerpálya vezetett végül a bukáshoz.
A mechanizmus lényege egyszerű. Ha a legitimációd kizárólag azon áll, hogy félelmet keltesz és ellenségképeket gyártasz, akkor minden új helyzetre csak újabb ellenségképpel tudsz válaszolni. A 2015-ös menekültválság idején ez még működött, mert volt egy kézzelfogható tapasztalat, amire rá lehetett építeni a narratívát. De ahogy a valós társadalmi tapasztalatok és a propaganda között nőtt a szakadék (különösen 2022 után, amikor az ukrajnai menekültek iránti szolidaritás élesen szembekerült a migránsozó narratívával), a rendszernek egyre abszurdabb állításokat kellett tennie a saját koherenciája fenntartásához. A háborút soha nem viselő EU-t kellett háborúpártinak beállítani, a támadó háborút indító Putyint pedig megbízható partnernek. Ezt a logikai bukfencet a propaganda gépezetnek napról napra egyre hangosabban kellett üvöltenie, hogy elnyomja a disszonanciát, de ezzel csak felgyorsította a saját hitelességének erózióját.
Sik Domonkos és kollégái kutatása egy döntő mozzanatra is rámutat. 2022 után a sajtónyilvánosság cikkeinek mintegy negyedében a független média kérdéseket tett fel, amelyekre a kormányzati sajtó egyszerűen nem válaszolt. Ezek voltak a rendszer tabupontjai, azok a helyek, ahol a valóság és a narratíva közötti szakadékot már nem lehetett retorikai eszközökkel áthidalni. A némaság maga lett a legbeszédesebb jel.
Ha a propaganda többé nem képes elfedni a valóságot, az autoriter rendszernek elvileg két választása van. Az egyik, hogy korrekcióra képes, visszatalál a valósághoz, módosítja a narratíváját. Ezt a ner nyilván nem tehette meg, aki tizenhat éven át azon dolgozott, hogy megszüntesse az értékalapú vitát és kizárólag a bűnbakképzés logikájára építse a hatalmát, az nem tud egyszer csak visszatérni az érveléshez (amikor Orbán a kampányban azt mondta, meg kell nyerni a szakpolitikai vitákat, senki nem vette komolyan). Nincs mihez visszatérni, amikor feladta az értékeit, kiüresítette az intézményeit, leépítette a saját gondolkodási képességét. Hogyan nyerjen szakpolitikai vitát Takács Péter vagy Hankó Balázs?
A másik út a diktatúra iránya lenne. Ha a szavak már nem tartják fenn a rendszert, jönnek a tettek, a független sajtó teljes felszámolása, a közösségi média cenzúrázása, az ellenzéki politikusok bebörtönzése, a választási rendszer olyan mértékű torzítása, hogy az eredmény már formálisan sem kétséges.
Igény ugyan volt erre, hogy miért nem sikerült, annak több rétege van.
Az első réteg geopolitikai. Magyarország nem Fehéroroszország és nem Türkmenisztán. Az EU-tagság, a schengeni övezet, a NATO-tagság, a jogállamisági mechanizmus, mindez nem tette lehetetlenné, de rendkívül költségessé tette volna a nyílt diktatúra kiépítését. Az EU-s pénzek egy részének befagyasztása már 2022 után is komoly gazdasági nyomást jelentett, a teljes szakítás az uniós keretekkel a gazdasági összeomlás kockázatával járt volna.
A második réteg a rendszer belső természetéből fakad. A ner nem ideológiai diktatúra volt, hanem kleptokrácia. Orbán rendszerének lényege nem egy eszme érvényesítése volt, hanem az anyagi javak szisztematikus átcsoportosítása a hatalmi kör javára. Márpedig ennek működéséhez szükség van a nemzetközi gazdasági beágyazottságra, az EU-s forrásokra, a piacokra, a befektetői bizalomra. A nyílt diktatúra éppen azt a gazdasági infrastruktúrát rombolta volna le, amelyen az egész rendszer élősködött. Egy Lukasenka-típusú bezárkózás a ner oligarcháinak is elfogadhatatlan lett volna, nem azért csinálták, amit csináltak, hogy szankciós listákra kerüljenek és ne tudjanak Nizzába repülni a jachtjukhoz.
A harmadik réteg pszichológiai és szociológiai. Az autoriter lépésekhez a saját tábor meggyőződéses támogatására is szükség van, nemcsak passzív belenyugvásra, hanem aktív közreműködésre. A rendőröknek, bíróknak, ügyészeknek, katonáknak végre kell hajtaniuk az utasításokat. A ner propagandája hatékony volt a félelem és a bizonytalanság fenntartásában, de a kutatás is mutatja, hogy nem volt képes valódi értékalapú elköteleződést teremteni. Nem volt mögötte igazi ideológiai mag, ami köré egy kemény diktatúra szerveződhetetett volna. A hívek nem azért követték Orbánt, mert hittek valamiben, hanem mert féltek valamitől. A félelemre épülő lojalitás pedig az első komoly válsághelyzetben szétesik.
A negyedik réteg, amit a kutatás is kiemel, a fidesz technológiailag is felkészületlen volt a totális kontrollra. A rendszer nem értette meg az algoritmikus kommunikációs tér működését, nem volt rá valódi stratégiája. A legnagyobb innovációjuk a nemzeti konzultáció volt, egy lényegében 20. századi eszköz. Az a fajta totális információs kontroll, amit egy modern diktatúra megkövetelne (a kínai típusú tűzfal, a közösségi média teljes cenzúrázása, a VPN-ek blokkolása), technikai kompetenciákat és infrastruktúrát igényelt volna, amelyekkel egyszerűen nem rendelkeztek. Egy Krétát, vagy egy MÁV-applikációt nem képesek jól működtetni, az Internet blokkolására adott pénzeket is ellopták volna.
A rendszer tehát túl autoriter volt ahhoz, hogy demokratikus legyen, de túl demokratikus ahhoz, hogy diktatúra legyen. Túl korrupt volt ahhoz, hogy eleressze a nemzetközi beágyazottságot, de túl nacionalista volt ahhoz, hogy beismerje a függőségét. Túl sikeres volt a propaganda terén ahhoz, hogy észrevegye, mikor fordul az eszköz önmaga ellen, de túl felkészületlen ahhoz, hogy áttérjen a nyílt erőszakra.
Ez a csapda nem egyik pillanatról a másikra állt elő, hanem lépésről lépésre, az egyes stratégiai döntések nem szándékolt következményeként épült ki. Nem ördögi terv volt, hanem sodródás és kényszerpálya. Éppen ez teszi a tanulságát univerzálissá. Nem kell tudatosan diktatúrát építeni ahhoz, hogy a nyilvánosság szerkezete végzetesen eltorzuljon, elég, ha a hatalmon lévők következetesen a párbeszéd leépítését és a félelemkeltés fokozását választják az érvelés helyett.
A vég pedig szükségszerű volt. Egy olyan rendszer, amelynek egyetlen eszköze a hazugság, de nincs ereje az igazság elhallgattatásához, előbb-utóbb a saját hazugságainak súlya alatt roskad össze.
