Szerző: GADÓ GÁBOR
2018.04.20.
(Petőfi Sándor)
„Szegény vagyok a szabadsághoz.”
(Ismeretlen a Blaha Lujza térről)
Azon kapom magam reggelenként, hogy ülök a számítógép előtt és spekulálok. Eltöprengek ezen-azon, okoskodom, mintha mindehhez jogom volna. Ez azonban távolról sem meggyőző, mondhatnám, gyermeteg föltételezés részemről. Jobb lenne idejekorán átgondolnom, mire vonatkoznak, meddig terjednek állampolgári hatásköreim. Mérlegelhetem‑e korlátozás nélkül, éljek-e alkotmányos jogaimmal, vagy csak addig hivatkozhatok rájuk, amíg a többség másképpen nem határoz? Veszélyeztetem-e vajon Magyarország jövőjét azzal, ha elutasítom a Fidesz–KDNP pártszövetségnek az „illegális bevándorlással” kapcsolatos politikáját? Nemzetbiztonsági kockázatot jelent‑e, ha véleményemet másokkal megosztom? Az emberi jogok hirdetése, terjesztése önmagában jogellenesnek számít, vagy csak akkor lesz büntethető, ha munkámhoz külföldről is kapok pénzügyi támogatást?
Megannyi kérdés, amelyekre majd válaszolnak a kormányhivatalokban. Az Alkotmánybíróság (Ab) egykori elnöke, Paczolay Péter 2010 tavaszán arról beszélt – az időközben „Soros-zsoldosok” foglalkoztatójának minősített – Eötvös Károly Közpolitikai Intézetben rendezett konferencián, hogy „az alkotmányozó többség akarata is lehet alkotmányellenes”. A jogtudós szerint: „a minősített (alkotmányozó, kétharmados) többség nem hordoz magában értéktartalmat – a garanciális szabályokkal ellentétben”. Mindez akkoriban, az úgynevezett „weimari végnapok” idején még evidenciának számított, senki sem kételkedett abban, hogy a második Orbán-kormány – a rendelkezésére álló parlamenti mandátumok ellenére – nem üresíti ki az Alaptörvényt, nem törölheti el az állammal szembeni jogvédelmet garantáló szabályokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.