Szerző: ODZE GYÖRGY
2018.08.24.
John Major volt miniszterelnök szerint a brit kormány nem tud olyan megállapodást kötni az Európai Unióval a kilépés feltételeiről, amely pótolhatná a tagság előnyeit: „bármilyen megállapodásra jut London az Európai Bizottsággal, az nem lesz olyan jó, mint az a kapcsolatrendszer, amelyet Nagy-Britannia az Európai Unió tagjaként jelenleg fenntart az EU-val”. Valamit szemlátomást elrontottak. Theresa May talán éppen ezért úgy döntött, kézbe veszi az ügyeket – korábban is megtehette volna –, és ő vezeti a brit európai uniós tagság megszűnésének feltételeiről szóló tárgyalásokat az Európai Bizottsággal.
Brit újságíró barátaim azt mondják, hogy soha nem volt ilyen alacsony a politika és a diplomácia presztízse, és ennek csak egyik jele a tétova Európa-politika. Fogalmuk sincs, mihez kezdjenek azzal a helyzettel – vélte a BBC külpolitikai szerkesztője –, amit az „őrült népszavazás” varrt a nyakukba. „Ma nincs olyan ember, aki biztonsággal vezetné az országot, és ez példa nélküli helyzet.”
A britek dilemmája mindig is Európa volt. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz, vagy sem? De Gaulle az első kísérletet még elhárította, mondván, a britek maguk sem tudják, hová is akarnak tartozni; és ebben sok igazság volt. Tartottak attól, hogy Európa részeként felszámoltatják velük majd sajátos őrületeiket, amiket hagyománynak neveznek, a mértékegységeket, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a sem-kint-sem-bent állapotot, amit annyira szeretnek. A csatlakozás végül is barátságosabbra sikeredett, mint gondolták, megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, maradt a szerelem az amerikaiakkal, de nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem a pénzügyi unióhoz. Próbálták ezt a tagságot a sajátjuknak tekinteni, de igazán soha nem tudták magukat meggyőzni arról, hogy idetartoznak. Fontos adatokat lehetne leírni a brit–német kereskedelemről meg arról, hogyan változnak majd a külföldiek munkavállalási jogai, igen, mindez fontos, de a döntő momentum az volt, hogy nem akartak ebben a kettősségben élni; nem akarták, hogy egy európai bíróság beleszóljon a dolgaikba. A németek, a dánok, a finnek – ők különösen – elfogadták, hogy ilyen közösségben alkalmazkodni kell, fel kell adni a nemzeti hagyomány egyes értékeit, hogy újakat kapjanak helyette. A briteknek, úgy fest, ez nem ment. Ha egy brit állampolgárt megkérdeznének, hová is tartozik, valószínűleg soha nem mondaná azt, hogy „európai vagyok”.
Most pedig egyre több szó esik arról, milyen drámai következményekkel járna, ha nem sikerülne jövő márciusig megegyezni a kilépés feltételeiben. A légügyi illetékesektől számos légitársaság vezetőjéig többen is felhívták a figyelmet arra, hogy megegyezés nélkül a kiválás másnapján leállhatnak a repülők. Nem indulhatnának gépek Nagy-Britanniából az uniós országokba, mert repülőtereikre és járataikra egyszerűen nem vonatkoznának az egységes európai légtérre érvényes egyezmények. A kikötők és az Eurostar működtetői páratlan közlekedési káosztól óvnak. És hát nem lehet tagadni, a britek szervesen beépültek Európa gazdasági, tudományos és társadalmi életébe: ma a rák gyógyításához szükséges rádióizotópokat is a kontinensről szerzik be, tagjai az Eurostatnak, az Europolnak, az Euratomnak, számos katonai és biztonsági szervezetnek. Az élelmiszeripari cégek attól tartanak, hogy ha vámellenőrzésekre kerülne sor, a határokon végeláthatatlan kamionsorok várakoznának. Gyógyszeripari vezetők gyógyszerhiánytól óvnak, biztosítási és pénzügyi illetékesek pedig attól, hogy a külföldön élő nyugdíjasok nem jutnának hozzá a pénzükhöz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.