2019. január 14., hétfő

HONT ANDRÁS: ŐSI GYÖKÉR

HVG ONLINE
Szerző: HONT ANDRÁS
2019.01.13.


Eljött a délidő. Háztáji Vazul félrerakta az út- és árokgondozáshoz használt eszközöket, levette a láthatósági közmunkásmellényt, leterítette az árok szélére, és ráült. Komótosan bontogatni kezdte az újságpapírba csomagolt szendvicsét – Vazulnak jó szolgálatot tettek az ingyenes önkormányzati lap példányai és a reklámkiadványok. Lassan kikandikált a papírból a két, egymásra borított szelet kenyér. Vazul bekukkantott közéjük, nem mintha nem tudta volna, hogy mit talál ott. „Zsír – motyogta –, megint zsír”, és beleharapott.

Nem háborgott sorsa miatt, egykedvűen cipelte magával életét. Béketűrő ember volt, kocsmába se nagyon járt, a szomszédaival jó viszonyt ápolt. Egyedül a főutcán lakó Rátartiékat ki nem állhatta; a Rátarti gyerek régen osztálytársa volt, és állandóan a menő szüleivel kérkedett. Ettől eltekintve Vazult semmi sem zavarta különösebben. Egy dologtól lett ideges, de attól nagyon: a finnugor nyelvrokonságtól. „Mi ez a baromság a finnekkel? – dühöngött rendszeresen. – A végén még joulopukkizni is kötelező lesz, meg szaunázni.” „El akarják tagadni a múltunkat, meg akarják fosztani a magyarságot a dicsőségtől” – és remegett a szája széle ilyenkor.

Vazul műveltségének alapját az képezte, hogy havonta bebuszozott a közeli kisvárosba. A városka főterétől nem messze, a presszón túl, de még a Gazdabolt előtt, a nemrég bezárt takarékszövetkezet mellett üzemelt a Szittyaellátó üzlet és használtcikk-kereskedés + kínai büfé. Itt Vazul, mintha egy műanyag papucsot méregetne, vagy tanulmányozná a szecsuani omlós kacsát, suttyomban végigolvasta a Csillagösvény folyóirat, a Turul Hírmondó, esetleg a Párthus Krónika legfrissebb számait. Néha egy-egy előadásra is eljutott, amelyet a Bicepsz és Turán helyi, hagyományőrző egyesület szervezett, és neves eredetkutatókat láttak vendégül. Szeretett volna beiratkozni egy rovásírás- és egy barantatanfolyamra is, de sajnos a környéken nem volt elérhető egyik sem, messzebb utazni pedig sem pénze, sem ideje nem volt.

Ennek ellenére bátran tekinthetjük Háztáji Vazult felkészültnek magyarságismeretekből, így annak is van jelentősége, hogy komoly reményeket táplált a Magyarságkutató Intézettel kapcsolatban. Reményei tovább nőttek, amikor értesült, hogy a tudományos belterjesség ellenállását leküzdendő az intézmény vezetőjének nem tudóst keresnek, hanem szervezőt, aki összefogja az őstörténet interdiszciplináris kutatását. Régi meggyőződése volt Vazulnak, hogy a tudósok gátolják a múlt feltárását, bár az „interdiszciplináris” kifejezésnél fölszisszent, mert azt hitte, valami intercity-féleség, s mint tudjuk, utazni nem volt lehetősége. Attól viszont teljesen tűzbe jött, hogy a Magyarságkutató – a hírek szerint – teljes összhangban kívánt tevékenykedni azzal a korábbi miniszterelnöki kijelentéssel, mely szerint „a magyarok Attila kései leszármazottainak tekintik magukat, a hun–türk eredet alapján állnak”. Elöntötte a lelkesedés, erőt vett rajta a tettvágy...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése