Szerző: FÁBIÁN ANDRÁS
2019.03.04.
Volt nekem egy nagykövetem, béke poraira. Nagydarab, zsíros, ápolatlan ember volt. Házas, de nem élt a feleségével, mert az asszony állandó kezelésre szorult. Pszichiátriaira. Sajnálatos körülmények vezettek el idáig. A nagykövet, nevezzük Gézának – de előrebocsátom, nem kívánom megsérteni ezzel a Gézákat! – nem vált el, mert Kádár elvtárs nem szerette az elvált embereket, emberünk meg kinevezése előtt mindenféle magas párttisztségeket töltött be itt is, ott is. Ehelyett a titkárnőjével élt boldog vadházasságban, lett is két gyermekük. A lányok úgy tudták, hogy apuci mindig külföldön van, ezért látogat csak ritkán hozzájuk. Hiába, az élet már csak ilyen.
Ez a remek férfiú a diplomáciából annyit értett, hogy vendégségeket kell tartani, ott nagyokat kell zabálni és jókat röhögni. Közben persze inni, sokat, vereset, rövidet – ami jön. A vendéglátás pedig minden alkalommal gulyásleves volt. Azt szerette. A vendégei egy idő után már nem jöttek hozzánk, mert ők már a harmadik-negyedik alkalommal megunták a leves-ebédet. Valamilyen ürüggyel mindig kibújtak a meghívás alól. Egyszer aztán mégiscsak összejött egy vacsorára való nagykövet és első beosztott. Géza, a mi nagykövetünk azonban megelégelte, hogy már fél kilenc, és ezek még mindig az asztal körül ülnek és vidáman kvaterkáznak. Odaintette hát a gépkocsivezetőt, aki ilyen alkalmakkor felszolgálni szokott, és csendben odasúgta neki:
– István! Kezdje el oltogatni a villanyt!
– De, nagykövet úr… – próbálta visszatartani a nagykövetet az otromba fiaskótól a diplomáciailag lényegesen képzettebb gépkocsivezető.
– Ne magyarázzon, nekem! Csinálja!
István elkezdte oltogatni a villanyt, nekünk meg vele együtt égett az arcunk. Síri csönd lett a teremben. A vendég nagykövetek és diplomaták egymásra néztek, majd anélkül, hogy elköszöntek volna, hangtalanul, egy emberként elindultak a ruhatár felé. Abban a hátralévő pár hónapban, amíg Géza volt a nagykövet, őket már hiába hívtuk. Nem jöttek hozzánk többet gulyáslevesre.
II. (A jelen)
Van nekünk egy külügyminiszterünk, nevezzük Péternek – miközben sietünk elnézést kérni minden más Pétertől –, aki vérig sértette már a fél Magyarországot, egész Európát, a harmadik világot, továbbá akit csak lehetett, beleértve a két gerlét és a csízt a csupasz körtefán. Ezt a szalajtott embert Baden-Württembergbe hívták látogatóba, valamikor régen. Aztán egyszer csak, váratlanul Winfried Kretschmann tartományi miniszterelnök bejelentette, hogy: „A megbeszélést én mondtam le a Jean-Claude Juncker ellen folytatott magyar plakátkampány miatt. Ez a rágalmazó hirdetés Európa-ellenes, és sérti közös európai értékeinket.”
Ilyenkor a magyar külügyekért felelős miniszter két dolgot tehet. Elszégyelli magát, és a külügyekre ártalmas magyar politikai vonal miatti tiltakozásul lemond. De tegyük fel, hogy nem mond le. Ez esetben megrázza magát, és rohanvást jelenti a miniszterelnökének, hogy valami hiba van, mert az egyik, ha nem is a legfontosabb ipari partnerünk bázisközpontjában nem nézik jó szemmel, amit csinálunk.
Igen ám, de tudja, hogy éppen Magyarország miniszterelnökének hobbija a fűvel-fával összeveszés. Provokál a nyomorult, aztán meg arról beszél, hogy „Nem szeretem a bosszú politikáját, a bosszú mindig hátrafelé van, és visszahúzza az embert” . (Egyébiránt az ember, ha teheti, elpusztítja az ellenségét– ezt is ő mondta volt. Csak akkor nem ő volt a szenvedő alany!) Mivel pedig egyébként a német-magyar kapcsolatok jók, ezért ez a mi külügyminiszterünk, figyelmen kívül hagyva, hogy gyakorlatilag persona non grata-nak nyilvánították Baden-Württenbergben, dafke odautazik. Ez is felér egy lámpaoltogatással...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.