Szerző: Rezeda
2019.03.10.
Nekivetette hát derekát a fának, eggyé vált a törzzsel, hangyák sztrádájává, mézek folyójává, füle búbján pattanni készült épp egy rügy, így közel állt Béla ahhoz, hogy virágba boruljon, amikor a rigó, ki más, aki a vállára szállt, s akár valami Bardo tödolt, úgy súgta az igét, úgy mormolta neki: fülelt a csend, egyet ütött, fölkereshetnéd ifjúságod, nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot.
Ezt sutyorogta ez a rigó, mint valami csábító kis ribanc vagy netán ördögfióka. És Béla fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, növekedett lobogva és képlékennyé válva, mint rajzfilmeken a csillagszemű bő gatyája. Így talált rést az idő masszív testén, hogy beszivárogjon azon, folyjon aztán vissza fél évszázadot, és ott állt előtte kölök Béla, csámpás, jól fésülten az iskola udvarán, fehér ingben és lobogó veres nyakkendőben.
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, hallatszott a rigó sutyorgása, és Edit néni, ó, a drága Edit néni is fehér ingben állt Béla szívében és piros nyakkendőben csakis, és Edit néni pattanó szívét feszítve húrnak dalolni kezdett akkor az azúrnak, és nem rőzse dalok, hanem a kiáltás, a szocialista ifjúság csatakiáltása hallatszott a drága Edit néni ajkai közül, hogy 498-as Petőfi Sándor Úttörőcsapat vigyázz, fogadás jobbról, zászlónak tisztelegj!
És Béla tisztelgett, meg fogadott jobbról, mindig csak jobbról, és pergett a dob is, mint ünnepélyes, hazának szolgáló akasztások során fölemelve a halált, hogy késői márciusokon ilyen halálokon szökkenjen szárba az új rabszolgaság....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.