2019. július 3., szerda

HA EGY KICSIT IS AD MAGÁRA, AZ EURÓPAI PARLAMENTNEK NEMET KELL MONDANIA URSULA VON DER LEYENRE

MÉRCE
Szerző: PAP SZILÁRD ISTVÁN
2019.07.03.


A háromnaposra nyúlt maratoni alkudozásai után az uniós állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács végül teljesen felrúgta a csúcsjelölti rendszert, és nem az európai pártcsaládok „listavezetői” közül jelölt valakit az Európai Bizottság élére, hanem Angela Merkel német kancellár egyik legrégebbi és leghűségesebb szövetségesét, Ursula von der Leyent választotta erre a posztra.

Az EU intézményeiben sokféle logika érvényesül, a Tanács kétségtelenül a nemzetállami érdekek érvényesítésének terepe, mellyel szemben az Európai Parlament és a Bizottság inkább az összeurópai megfontolások érvényesítőjének számít. Utóbbi pedig talán a legnagyobb politikai befolyással rendelkező intézmény, az unió kvázi-kormányaként és kizárólagos jogszabály-előterjesztőjeként kiemelkedő szerepe van az uniós agenda alakításában. A Bizottság elnöki tisztsége tehát nem kis pozíció.

Ahogy a magyar sajtóban a 24.hu, a 444 és az Azonnali kiváló elemzései is egybehangzóan rámutatnak, a tagállami vezetők most egy olyan embert küldenének a Bizottság élére, akitől nem számítanak túl nagy akadékoskodásra, amikor a nemzetállami érdekekről van szó.

Azt már soha nem tudjuk meg, hogy Merkel tudatosan alakította úgy, hogy a nagy alkudozásból végül saját embere jöjjön ki győztesként – a Timmermans-terv, vagyis hogy egy szocialista megnevezésével teljesen kiakasztotta saját pártcsaládját, akik utána megszelídültek egy néppárti német jelölt nevének hallatán, kétségtelenül erre enged következtetni -, vagy csak véletlenül alakultak így a dolgok. Mindenesetre, ahogy már két hete is megjósoltam, az ilyen átláthatatlan tagállami alkudozásokból mindig ilyen középszerű, senkit nem zavaró jelöltek fognak kijönni.

Márpedig Ursula von der Leyen mindenképp csak középszerűnek nevezhető, nevéhez rengeteg botrány kötődik, plágiumvádtól, korrupciós kifizetéseken át gyenge miniszteri tevékenységig – igaz, a kancellárhoz való hűségének köszönhetően egyik botrány sem kimondottan ingatta meg pozícióját a CDU-n belül.

Az elmúlt ciklusban Jean-Claude Juncker, akiről egyébként napestig tudnék rosszakat mondani, legalább autonóm szereplőként, egy erős intézmény vezetőjeként politizált, érvényesíteni próbálta a Bizottság szempontjait, és a szabályokat áthágó tagállamokkal szemben is fel próbált lépni a rendelkezésére álló jogi keretek között – ebben egyébként Frans Timmermans volt az egyik legfontosabb embere.

Abban persze nincs semmi meglepő, hogy a tagállami logika szerint működő Tanács ilyen döntést hoz, az otthon (többé-kevésbé) demokratikusan megválasztott állam- és kormányfők nem akarnak konkurenciát saját maguknak egy erős bizottsági elnök személyében. A kérdés csupán az, hogy a spektrum másik végén, az összeurópai-föderalista logikát képviselő Európai Parlament mit lép erre.

A végső szó ugyanis a parlamenté, nekik egyszerű többséggel kell szentesíteniük a Tanács jelöltjét, feltehetően valamikor július közepén vagy második felében. Az EP-képviselők közül sokan felháborodtak a Tanács döntésén, még a német konzervatívok között sem aratott osztatlan sikert a dolog. A balközép S&D frakció vezetője, Iratxe García elfogadhatatlannak nevezte a szociáldemokraták számára a jelölést, ám arról nem nyilatkozott, vajon hogyan szavaz majd a frakciója.

Márpedig a kulcskérdés az S&D és a liberális frakció hozzáállása, nélkülük a Néppártnak nincs elegendő voksa a többséghez. Persze a Tanács által összeállított csomagból minkét pártcsalád kap valamit, a szocdemek az EP-elnökét adhatják, a liberálisok pedig a Tanácsét, plusz Franciaország az Európai Központi Bank elnökségét is megkapná ebben a szcenárióban...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése