2019. augusztus 31., szombat

NEM A FÉLELEMRE, IGEN A FÜGGETLENSÉGRE – INTERJÚ TRICEPSSZEL

NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: RÁCZ I. PÉTER
2019.08.31.


A klub logóján az áll, hogy „a XX. század halott”. Ezért engem-minket csak a kiszámíthatatlan Jövő érdekel, „a tartomány, ahol nem uralkodik az Idő és a Tér”, ahogy Marcel Duchamp jövendölte, ahol a jövő művész-mérnökei „a kor ütőerén tartják az ujjukat”, ahogy Kassák Lajos… – mondja Triceps, alias Lantos László színházi rendező, performer, író és kulturális szervező, akit a pályakezdésről éppúgy kérdeztünk, mint a karatéról, az éhezésről vagy a hátratolt helyőrségként is funkcionáló, nyóckeres MERSZ Klubról.

Mindenki költőként kezdi, ahogy mondják, önnél hogy kezdődött a művészeti szárnypróbálgatás? 

 A budapesti bölcsészkarra jártam a ’70-es években, magyar–esztétika szakra, és nekem is volt egy naiv elképzelésem, hogy költő vagyok. Az Új írás folyóiratban Ágh István szerkesztette a Fiatalok a jövőnek című rovatot, elküldtem neki a verseimet. Egy hét múlva vissza is érkezett az egész gépirat egy borítékban, mellékelve hozzá fejléces papíron a rovatvezető költő válasza, amit most is őrzök és tudom fejből: Kedves Lantos László! Versei Juhász Ferenctől a rovathoz kerültek, sajnos nem tudjuk közölni. Nem jó versek. Üdvözli: Ágh István. Na, ezek után nem is írtam verseket jó ideig. Később sok más verssel kiegészítve mégis elküldtem a paksamétát az újvidéki Híd és Új Symposion folyóiratoknak, de semmi válasz nem érkezett. Majd körülbelül három év múlva, mikor előfizetőként kinyitottam a Sympo egyik számát, szembetalálkoztam 15 versemmel, Tolnaiék leközölték. A ’80-as években, amikor már én is a folyóirat szerkesztője lettem, a szomszéd irodából épp költözött a Híd és a titkárnő áthozta nekem az egykor nekik küldött gépiratomat: Bányai János szerkesztő megőrizte, és mint kiderült, csak azért nem közölte, mert a Symposion megelőzte. Ez volt a pályám költői kezdete, de nem lettem költő. 

Inkább prózaíró

Prózát sem igen írtam. Aztán mégis. 2008-ban történt, hogy ültünk Ménes Attilával, Peer Krisztiánnal és más rosszéletű írókkal a pesti Sirály presszóban, mikor Peer kitalálta, hogy összeállít egy antológiát, amiben az írók a füvezős kalandjaikat mesélnék el novellákban. A jelenlévők el is kezdtek anekdotázni, de nagyon vékony történetek voltak. Felvetettem, hogy talán nemcsak írók szerepelhetnének a kötetben, mert nekem is van egy füves sztorim. Gimista koromban nekivágtam autóstoppal Indiába, Isztambulban összeállt egy csapat, útravalóul meg kaptunk ajándékba fél kiló kendert. Iránban kifogtunk egy hosszú esőzést, a mikrobusz becsúszott a ­földút melletti árokba, kilenc napig nem jött arra senki. Mi meg vérhast kaptunk. Hogy enyhítsük a hatásait, elrágtuk a nyers kendert, amíg Teheránban nem kaptunk gyógyszert. Biztattak, írjam meg. Így is tettem, de az antológiából végül nem lett semmi. A Műút folyóirat azonban leközölte. A köztudottan kényes ízlésű Csordás Gábor, a Jelenkor szerkesztője elolvasta, és azt mondta nekem, nagyon jól írok, írjak többet. Így kezdődött...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése