2019. október 11., péntek

"A CSALÁDOM CSAK AZ ÉRDEKLI, MIKOR KÖLTÖZÖM HAZA"

HATÁRÁTKELŐ BLOG
Szerző: Határátkelő
2019.10.11.


Ahogyan telnek az évek, sok családban egyre szűkebbé válik a beszélgetések tematikája, egyre kevésbé érdekli az itthon maradottakat a határátkelők mindennapjai (persze rengeteg ellenpélda is akad). Ilyenkor a leggyakrabban feltett kérdés az: mikor jössz már haza?

Nem tudom, ki ismeri közületek a Humans of New York Facebook-oldalt, rengeteg fantasztikusan érdekes emberi sors található rajta. Már jó ideje nem csak New Yorkban élőkről lehet olvasni rajta. Olyannyira nem, hogy a minap belefutottam két magyar vonatkozású sztoriba, az egyik Amszterdamból, a másik Londonból és arra gondoltam, megosztom veletek, mert mindkettő tanulságos – más-más miatt.

„Minden hazalátogatással egyre kevesebb a téma”

„A családom nagyon szeretné, ha lenne már pasim. És nagyon keményen nyomulnak. Öt nagymamám van, illetve a nagymamámnak van négy testvére, de mindegyiket nagyinak hívom.

Ők neveltek fel, ők járattak iskolába, megkaptam mindent, amit akartam: játékokat, ruhákat, lovasleckét. Teljesen elkényeztettek. De mindannyian nagyon konzervatívok.

Minden egyes alkalommal, amikor Amszterdamból hazalátogatok, a beszélgetések témája egyre szűkebb és szűkebb lesz.

Semmit nem kérdeznek arról, hogyan akarok élni, sem a munkahelyi terveimről. Mindig arról szól a beszélgetés, hogy mikor költözök már végre vissza Magyarországra és hogy van-e már barátom.

Az ő fiatalkorukban az élet nehéz volt férfi nélkül. Mindannyian férjhez mentek 18 éves koruk környékén. Így aztán most azt gondolják, hogy kifutok az időből.

Teljesen rá vannak állva arra, hogy találkozzam már valakivel, ráadásul mindig van tökéletes jelöltjük is: szépfiú, magas, göndör hajjal, nagyszerű családdal. Már öt fiúnak bemutattak.

A legutóbbi alkalom igazi csapda volt. Szabadságon voltam otthon, amikor azt mondták, a vasárnapi ebédnél „különleges vendégünk” lesz, aki „ügyvédnek tanul” és „igazán jóképű” – utóbbiról kiderült, hogy enyhe túlzás.

Rendkívül kínos volt. Mellém ültették és folyamatosan mondogatták rám, hogy „hát nem csinos? Elhiszed, hogy még sosem volt barátja?” Aztán amikor csend lett, akkor hozzátették: „ez közös bennetek, beszélgethetnétek róla”.

Ez két órán keresztül ment, az arca végig vörös volt. Miután elment, felállítottam egy szabályt: nincs több összeismertetés. Soha többet.” (Amszterdam, Hollandia)...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.