2019. november 5., kedd

„HÁBORÚBA MEGYEK, FIAM” – LEVELEK HÁFIZNAK (11.)

VÁLASZ ONLINE
Szerző: JÁSZBERÉNYI SÁNDOR
2019.11.05.



Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni. Ezt a levelét, a tizenegyediket, a félelemről és álmatlanságról szólót viszont csak nagyobb korában ajánljuk majd a címzettnek. Nagykorú olvasóinknak persze már most is.

A félelem a leghűségesebb társad, Háfiz.

Sötét van még, amikor ezt a levelet írom neked. A lakásban csak az asztali lámpa világít. Meleg, sárga fénye lefolyik a tömör fa íróasztalról. Csend van. Eszter alszik a hálószobában. Bevackolta magát a takaró alá. A lélegzésén hallani, hogy messze jár.

Mosolyog álmában. Néhány perccel ezelőtt érzetem a szagát is, mert mellette feküdtem az ágyban.

Az alvó nőnek megváltozik a szaga, fiam. Eszter valami különlegesen szépről álmodott, mert a bőrének savanyúcukorka illata volt. Feküdtem mellette rosszabb időben is már. Éreztem a rossz álmok ecetszagát.

Hosszasan figyeltem, ahogyan alszik. Hallgattam légzésének ritmusát. Számoltam, mikor szívja be és fújja ki a levegőt, és próbáltam utánozni. Ez általában szokott segíteni, hogy felszálljak vele az álmok gyorsvonatára. Most azonban nem működött.
*
Mire persze a nőm légzésének ritmusához folyamodtam, már túl voltam minden bevett praktikámon.

Az évek során egész repertoárt alakítottam ki, hogy meghívjam magamhoz az álmot. Mielőtt Eszter légzését kezdtem el figyelni, a plafonra szerelt ventilátor rozsdás lapátjait bámultam. Azt hiszem, bármikor le tudnám rajzolni emlékezetből a rajta lévő csíkok szerkezetét.

Mély vonalakat vésett a fémbe a sivatagi kosz. Olyan, mintha több száz kiszáradt folyómedret bámulnál a magasból, egy életidegen és földönkívüli tájon. Hosszú perceken keresztül szoktam vizsgálni. Megállapítom, hogy egyszerűen nem lehet koszosabb.

Előtte kibámultam a nyitott ablakon. Figyeltem, hogyan emeli fel, majd, mintha megunná, ejti vissza a terasz vörös sátorponyváját a Nílus felől fújó iszapos, őszi szél.

A teraszon hagyott üres gintonikos poharak villantak át az agyamon. A tonik és a belé facsart lime levét éreztem a számban. Eszembe jutott a Windsor Hotel a belvárosban. Válid, az öreg főpincér, ahogyan ezüsttálcán hozza ki a pink gin-t. Ingének vakító fehér színe, és nikotintól sárga mosolya.

A Bluebird Hotel a belvárosban. Az olcsó szobák falai, melyeket álmatlanság ellen vizsgáltam. A golyóstollal felkarcolt feliratok a falon, a világ minden nyelvén.

„You are not alone” – véste fel ezt a hazugságot valamelyik zavart lélek magányának zenitjén. Kétségbe lehetett esve, mert kivehető, hol törte bele a falba a toll hegyét. A kétségbeesés hazugságot szült. Mindannyian egyedül vagyunk az álmatlanságban fiam...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése