2019. december 21., szombat

TGM: A ROMÁNIAI FORRADALOM DICSŐSÉGE ÉS REMÉNYTELENSÉGE

MÉRCE
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2019.12.21.


Három okból szinte lehetetlen a romániai forradalomról tisztességesen beszélni. Ez a három ok:

1. a teljes kelet-európai demokratikus rendszerváltásban való általános csalódás, kiábrándulás, az 1989 utáni rendszerekkel szembeni jobb- és baloldali gyűlölet, amely visszavetül 1989-re;
2. a rendkívüli romániai paranoia, amely szenvedélyesen tagadja a legnyilvánvalóbb tények megtörténtét (ennek vannak párhuzamai másutt, így Magyarországon is [„nem volt rendszerváltás”], de itt csak a szélsőjobboldalon; Romániában a liberális demokraták még a saját forradalmi érdemeiket is letagadják, nehogy csorba essék a sötét összeesküvés meséjének kerekségén);
3. az elemzésre nem méltatott magyarországi románellenesség – elvégre az antiszemitizmusról, a cigánygyűlöletről, a nyugatellenességről, az iszlamofóbiáról szólnak írások, de erről az érzületről, amely mindegyiküknél intenzívebb, soha szó nem esik – , ennek több változata is van: a jobboldali magyar politikai közvélemény gyűlöli, a liberális magyar közvélemény lenézi a románokat (és a többi ortodox nemzetet: az oroszokat, szerbeket, görögöket stb.); románokról – néhány kivételesnek kinevezett, mert Nyugaton elismert „balkáni” művésztől eltekintve – jót mondani a mai magyar sajtóban lehetetlen és képtelen dolog.

A tűrhetőbb erdélyi magyar lapok és portálok rendszerint mulatságosnak tüntetik föl a románokat, akik oly kócosak és rendetlenek és „muzsikok”…

Mi most mindezeket a tényezőket a lehetőségig figyelmen kívül fogjuk hagyni.

Bármilyen meglepő, mi nem vagyunk se nyilas-turáni, se liberális nacionalisták.

A romániai forradalomnak van néhány sajátszerűsége, amely a megdöntött rendszer jellegzetességeiből fakad, amelyeket magyarul nem nagyon szokás emlegetni.

Az egyik és talán a legfontosabb: a sztálinista diktátor, Gheorge Gheorghiu-Dej teljhatalommal 1948-tól 1965-ig (haláláig) irányította Romániát. Az 1956-i fordulat, amely újfajta („posztsztálinista”, reformista) rendszervariánst hozott létre Hruscsov, Gomułka, Kádár vezetésével – ez utóbbi kettő még börtönben is ült a sztálini korszakban – , Romániában soha nem következett be. (A mára elfelejtett „eurokommunizmus” recepciója Romániában csak az egyes „kommunista” állampártok önállóságára korlátozódott, míg pl. Magyarországon – az olasz „reformkommunistákon” kívül olyan emberek hatására is, mint az 1968 után az Ausztriai Kommunista Pártból kizárt Ernst Fischer és Franz Marek: ők Budapesten népszerűek voltak – valamiféle lanyha humanista puhítást jelentett az MSZMP ún. értelmiségpolitikájának bizonyos területein.)

Mivel a sztálinista Gheorghe Gheorghiu-Dej és rezsimje soha nem követte az SZKP XX. kongresszusának iránymutatásait – amelyekből hosszabb távon a sztálini világbirodalom megingása és fölbomlása következett – , természetesen kénytelen volt már az 1960-as évek elején szembefordulni a Szovjetunióval és a KGST-vel: ebből következett a rezsim egyre nacionalistább jellege is. A terror Romániában is enyhült valamelyest (egy időre), de a pártapparátus kontrollja szoros maradt, a gazdasági, szociális, kulturális reformok elmaradtak. Románia már ekkor következetesen a posztsztálinista szovjet kormányzat (előbb csak a „szocialista táboron” belüli) ellenfeleivel szövetkezett...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.