Szerző: BIRKÁS GYÖRGY
2025.05.18.
A szétkent felelősség (diffused agency) modellje megmagyarázza, hogyan épül fel egy félelemalapú rendszer kis döntésekből, passzív alkalmazkodásból. Ez jellemezheti a hivatalnokot, aki "csak iktat", a rendőrt, aki "csak teljesíti a parancsot", a referenst, aki "csak visszavon egy pályázatot". Ezek az emberek nem választják a játszmát, csak nem állnak félre.
A fiatalok többsége jelenleg teljesen apolitikus. Vannak magas képzettségű, több nyelvet beszélő diplomások, akik a nernek dolgoznak. Nem feltétlenül politikai meggyőződésből, hanem mert olyan fizetésekkel és lehetőségekkel találkoznak, amelyekkel más szektorok nehezen versenyeznek. De van egy másik csoport is. A rendszer arc nélküli arca.
A Szuverenitásvédelmi Hivatal nem véletlenül kapta ezt a nevet. Nem biztonsági hivatalnak hívják, hanem „szuverenitásvédőnek", hogy erkölcsi igazolást adjon a megfigyelésnek és ellenőrzésnek. Ez a fogalmi keretezés (24. rész: Visszakeretezés) nem a valóság új megértését szolgálja, hanem a viselkedés átformálását.
A Megafon nem a vitáról szól, hanem a megszégyenítésről. A Kubatov-lista nem véleményt mér, hanem ellenőriz. A magyar példák nem egyediek. Hasonló mechanizmusok működtek a történelem során minden autoriter rendszerben.
A náci Németországban a "népbíróságok" nevében a jogszerűséget imitálva hoztak törvénytelen ítéleteket. A szovjet rendszerben a "nép ellenségei" ellen folytatott harc morális kötelességként jelent meg. A kínai kulturális forradalom során az ideológiai tisztaság nevében léptek fel sajátjaik ellen is. Aki ezekben részt vesz, az már nem passzív végrehajtó. Ő stratégiai szereplő egy zéróösszegű politikai játszmában. Nem csak működteti, hanem építi a rendszert.
"Itt biztos a helyem. Jól fizet. Nem kell gondolkodni." Ez egyéni racionalitás. Játékelméleti szempontból lokális optimum: a játékos úgy maximalizálja a saját hasznát, hogy közben a rendszer egésze stabil marad. Gyakran olyanok választják, akiknek nincs másik tere, vagy akik sikerre vágynak, bármilyen rendszerben.
"Magyarországot meg kell védeni a hazaárulóktól." Ez már nem stratégia, hanem meggyőződés. A barát-ellenség logika belsővé válik, a lojalitás erkölcsi alappá válik. Itt jelenik meg erősen a kognitív disszonancia: ha a rendszer visszaél a hatalmával, az nem lehet igaz, mert "mi vagyunk a jók". Ezért az ellentmondásokat racionalizálják, vagy tagadják.
"Én nem vagyok olyan, mint a többiek. Én csak a szakmámat végzem." A legveszélyesebb csoport. Elhatárolják magukat a nyílt elnyomástól, de közben ők is hitelesítik a rendszert. A felelősségük szétoszlik, de a lojalitásuk működteti a játszmát.
A különbség nem pozíció, hanem szándék és tudatosság. Ha végrehajtasz, mert félsz – az kényszer. Ha végrehajtasz, mert együtt hiszel benne – az döntés. Ha végrehajtasz, mert érdemi hasznot húzol belőle, és semmi bajod nincs az elvekkel – az szerepvállalás.
Az egyéni felelősség kérdése éppen a választás lehetőségében rejlik. A Nürnbergi per alapelve, hogy a "parancsra tettem" nem mentesít a személyes felelősség alól
Hannah Arendt "a gonosz banalitása" koncepciója rámutat, hogy a legnagyobb bűnöket gyakran hétköznapi emberek követik el, akik "csak a munkájukat végzik". Az egyén mindig rendelkezik bizonyos fokú autonómiával, és ennek tudatosítása az első lépés a rendszerből való kilépés felé.
Mi tartja bent őket? A kognitív disszonancia és a tanult tehetetlenség (és a csoportkohézió, megerősítési torzítás, jelentéskeresés,... az érvelési hibák sorozatban írtam ezekről). A rendszer hibái egyre nyilvánvalóbbak. De a szereplőknek már túl nagy a befektetett identitása, hogy kiszálljanak. Ezért tagadnak, relativizálnak, támadnak. "A másik oldal is ezt csinálná, ha hatalomra kerülne." A morális kétségeket megélt szereplők gyakran passzivitásba menekülnek. "Úgysem lehet semmit tenni. Legalább én nem vagyok a legrosszabb." Gyakran elég informáltak ahhoz, hogy lássák az árnyalatokat, de nem elég szabadok ahhoz, hogy lépjenek. Ez a "túlinformált, de döntésképtelen" pozíció tipikus példája az önfenntartó hatalmi rendszereknek.
A rendszer egyik legnagyobb ereje, hogy képes lehet az ellenállókat magányossá tenni. A kollégák elfordulnak, a barátok eltávolodnak, a karrierlehetőségek beszűkülnek. Az egyénnek választania kell a morális integritás és a társas kapcsolatai között.
Ha belülről szeretne valaki változtatni, az gyakran felőrli a szereplőt, és ritkán hoz rendszerszintű változást. A nyílt szembefordulás viszont személyes kockázattal jár, de egyben felszabadító hatású is lehet. A legtöbben a csendes távozást választják, apolitikus szakmai szerepbe húzódnak (vagy külföldre költöznek), ez a legkisebb konfliktussal járó út, de nem változtatja meg a rendszert. És persze még mindig vannak sokan, akik maradnak fogaskerekek.
Egy autoriter játszma nem csak felülről épül, hanem belülről stabilizálódik. Nem azok tartják fenn, akik gyűlölik az ellenzéket, hanem azok, akik egy kicsit sem szeretik a kockázatot. Nem azok, akik parancsokat adnak, hanem azok, akik aláírják őket. A rendszer nem fog összeomlani, míg a rendszer emberei magukat meg nem kérdőjelezik. Minden rendszer annyira stabil, amennyire elhiszik, hogy nincs alternatíva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.