Szerző: L. RITÓK NÓRA
2025.10.10.
Nos, a férfiak bevonása sokkal nehezebb. Számukra is nyitottak a lehetőségeink, nincsenek kizárva. De ők azok, akik valamennyire mobilisak, ők mennek el dolgozni, építkezésekre, több napra. Hét végén jönnek haza, néha akkor sem, csak egy hónapban egyszer, bár azokon a napokon sem jönnek a közösségi foglalkozásokra, mikor itthon vannak.
Vannak persze kivételek, akik szívesen beülnek, érdeklődnek. De zömükre nem ez a jellemző.
Sok mindennel próbálkoztunk, az elején, mikor még nem voltak elterjedve az okostelefonok, tabletek, és internet sem volt mindenhol, internet-pontot hoztunk létre a kultúrházban, ahova sokan jártak fel „gépezni” (le is amortizálódtak elég hamar a számítógépek). Volt, hogy biliárdasztalt állítottunk be, máskor pingpongasztalt, de hosszú távon egyik sem bizonyult megtartó erőnek.
Vettünk hangszereket, megpróbálva feléleszteni a régi vallásos- éneklős hagyományt, amiben férfiak gitároztak, volt, aki szintetizátort is tudott használni, vettünk azt is, egy darabig ment, aztán elült. Próbálkoztunk nekik szóló beszélgetős klubfoglalkozással is, külsős szakemberrel, de nem ment. Talán még az első „Teaház” idején jöttek a legtöbben, mikor egymásnak mutatkoztak be a családok az élettörténeteikkel. És persze a karácsonyi műsorra is eljönnek sokan közülük, megnézni a gyerekeik műsorát.
Nem jelent ez teljes elhatárolódást, az asszonyokat engedik, és ha kérünk valamit, nem mondanak nemet, jönnek, ha segítség kell valaminek a lepakolásában, vagy ha egy riporter a férfiakkal akart beszélni, szívesen kapcsolódtak.
Könnyen bevonódnak (sőt sok esetben meghatározó szerepet játszanak) a falunapon szervezett főzőversenyben, no meg a focicsapat összeállítása sem okozott sosem gondot. Most, hogy van már kondiparkunk is, szervezünk ide is programokat, erre is jönnek.
Mégsem mondhatom, hogy tudunk úgy építeni rájuk, mint az asszonyokra. Valahogy kívül maradnak a munkánkon, és leginkább az élményt adó vonalak mentén kapcsolódnak.
Sokat töprengtem már, hogy vajon mi ennek az oka? Biztosan gyökerezik abban, hogy bár egyre erősebb a közösségi üzenete a munkánknak, mégis a segítségnyújtás is ott van, főleg annak, aki csak azt akarja kihallani belőle. A segítségkérés pedig „női dolog”, ez épült be generációk óta. Ők mennek kölcsönt kérni, intézkedni is általában az intézményrendszer bármelyik eleméhez, legyen az óvoda, iskola, családsegítő, vagy az önkormányzat. Nagyon sokszor még akkor sem jönnek el, mikor pl. a hatóság esetkonferenciára hívja őket, és ilyenkor mindkét szülő jelenlétére szükség van.
Az egészben különösen érdekes, hogy pl. kisebbségi önkormányzati, vagy akár politikai vonalon (és a kettő szorosan összefügg), főleg a férfiak képviseltetik magukat, ott a női reprezentáció jóval kisebb.
Aztán, ha próbálom a nők felől is nézni ezt az egészet, azt is gondolom, hogy nem baj az, ha így alakul. Velük sem haladhattunk volna ilyen jól, ha a párjuk is ott van. Valószínűleg a véleménynyilvánítás sem lenne ilyen erős, és a csoportmunka sem. Mert az otthoni hierarchia biztosan nem engedne ekkora mozgásteret nekik. És a kiscsoportos foglalkozásaink, melyek érzékeny témákat érintenek, nem tudnának ilyen őszinte légkörben zajlani.
Sok munka van abban, hogy ki tudtunk alakítani egy bizalmi viszonyt a nőkkel. Biztosan nem jutottunk volna eddig, ha a férfiakra fókuszálunk. Mert közöttük hamar fellángolnak az ellentétek, és kiemelt kérdés mindig, hogy ki kit irányít. Ezt a foglalkoztatási programelemünkben is megtapasztaltuk, mennyire nem bírják, ha más ad nekik feladatot, pláne nem, ha az illető még el is számoltatja. Inkább felmondanak, mintsem alkalmazkodjanak.
És gyakran mintha nem is akarnák érteni, az általuk elképzelt képet tekintik valósnak. Sokszor előfordul, hogy őket kell szembesíteni azzal egy-egy konfliktusos helyzetben, mennyit segítettünk már az életkörülményeikben, a gyerekek fejlesztésében, mert büszkén állítják, hogy ők aztán soha nem kértek és nem is kaptam semmilyen segítséget tőlünk…
Persze érthető ez is. Nem jó segítséget kérni, nem jó szegénynek lenni. És ebben a lelki teherben élni sem jó, és ebben alakul ki ez az ambivalens helyzet, hogy próbálnak nem venni tudomást arról, hogy segítségre van szükségük, kerülik a helyzetet, rátolják inkább az asszonyokra, így az érzésük, hogy ők uralták a problémát, megmarad.
Elnéztem a héten is az egyik családot. A lakhatásuk annyira problémássá vált, hogy a gyerekek kiemelésének kockázata megnőtt. Persze nemcsak a lakhatásról van szó, hanem azoknak az életvezetési kompetenciáknak a hiányáról, amiben ez a lakhatási helyzet kialakult. Nagy vívódás után úgy döntöttünk, adunk nekik egy lehetőséget a szociális bérlakásprogramunkban. Beköltöztek, mentünk megnézni őket.
A fiatalasszony öröme látható, boldog, fogadkozik, hogy tudja majd tartani a szerződésben rögzítetteket, sorolja, mit, hova tesznek majd, és kér is még segítséget pl. egy másik kályha beállításában. A párja éppen talán halkan köszönt, mikor bementünk, de ezen túl semmi. Mintha nem is lennénk ott, teljesen kívülállóként viselkedett. Mintha köze sem lenne ehhez az egészhez.
De ebből sem szabad általánosítani, mert a másik bérlakásba költöző párnál a férfi viszonyulása teljesen más, ő láthatóan boldog, segítséget ajánl, hogy mihamarabb költözhessenek. Vele már sokkal inkább partneri a viszony.
Szóval, furcsa ez. Próbálom érteni őket is, és keressük folyamatosan a bevonásuk lehetőségeit. Most két férfi is dolgozik nálunk, ők teljesen máshogy viszonyulnak, felelősségteljesen dolgoznak… most az egyikükkel nekifutunk a jogosítványszerzésnek is. Örül a lehetőségnek.
Lehet, csak a szociális kompetenciák eltérő szintjéről van szó? Nem hiszem… mert túl sok az azonos mintázat a viszonyulásukban. Vajon akik másképp gondolnak, és együttműködők, őket eredménynek tekinthetjük? Vagy csak szerencsés csillagállásnak, hogy velük sikerül?
Elemezni kell ezt is, hogy értsük. Mert ha megértjük, megtaláljuk a megoldásokat is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.