Szerző: TAMÁS RÓBERT
2018.05.14.
Régen álltak olyan jól a csillagok hazánk felett, mint éppen most. Ezt nem én mondom, hanem az Orbán Viktor nevű ember mondta trónfoglaló beszédében. Az ember, akit azért szeretnek a hívei, mert víziói vannak. Az országot behálózó autópályák és gyorsforgalmi utak, Európa vezető gazdasági ereje, Magyarország meghatározó szerepe, teljes foglalkoztatottság, biztonság, jólét, szabadság, fejlődés, növekvő lélekszám. Ez lesz. A víziókban. De nem csak a jövőre, a jelenre nézve is vannak víziók. Toronydaruk, építkezések mindenfelé, fejlődő, virágba boruló települések, mindenki épít, szépít, fejleszt, csinosít szerte e hazában. Ezt látja Orbán Viktor, amikor járja az országot. Jó neki.
Én bizonyára más vidékeken járok, mint ő. De én csak egy vagyok a lenézett, megvetett senkik táborából, nekem nem vízióim vannak, csupán józan paraszti eszem. Erre pedig nincsen szüksége a háborús retorikától a sallangos, cukrozott takonnyal vastagon bevont szóvirágokig és hősi múltunk diadalmas megénekléséig bukdácsoló nemzeti nagyságnak és udvartartásának. Mert mégis mennyivel jobban hangzik az, hogy magyar kézben a magyar gazdaság, mint az, hogy néhány honfitársunk segítségével az elvtársak szétlopták az országot. Mert ha onnan nézzük, ahonnan nemzetileg nézni illik, akkor Mészáros Lőrinc, vagy Tiborcz István keze tényleg magyar kéz.
Mennyivel szívmelengetőbb a gondolat, hogy az ország minden zegében és zugában építkezések folynak, szemmel látható a fejlődés és már majd mindjárt Európa vezető elitjét is magunk mögé utasítjuk, mint az, hogy az ország több darabra szakadt, a vidék egyre távolabb sodródik a huszonegyedik századtól, milliók élnek létminimum alatt és ha egy gyermek szegénységbe születik, esélye sincs onnan kitörni. Felemelőbb a toronydarukra és a szorgosan építkező országlakókra gondolni, mint az eladó és kiadó üzletek sorára, a turkálóból divatozó polgári Magyarországra, a közmunkából vegetáló falvakra, a folyamatos leépülésre az oktatás, az erkölcs, a szolidaritás, az életminőség tekintetében.
A gyönyörű, de hazug látomásokkal szemben áll az ocsmány valóság. És az ijesztő jövő. Kocsis Máté – ő az új Lázár János – nagyívű interjúban mesél a jövőről. Egy kulcsmondatot emelek ki a riportból: az ellenzék helyett Brüsszel az ellenfél. Ez sajnos a szikár valóság. Orbán – ha nem is a valóságban, csupán a hagymázas lázálmok talaján – kinőtte a lelakott, kifosztott Magyarországot. Az ellenzéki pártoknak nevezett gyülekezetek nem jelentenek számára kihívást, de ez teljesen érthető. A valóságban sem jelent kihívást a jelenlegi ellenzéki pártok egyike sem, hiszen egyazon vonaton, egy sínpáron, egy irányba váltottak jegyet a kormánypárttal. Európa trónja új gazdára vár, erre a feladatra egyedül Orbán Viktor alkalmas és ha ehhez szét kell vernie az Uniót, boldogan megteszi. Vlagyimir Putyin nagy örömére és támogatásával. Ez a terv, ez a nagyívű jövő. A víziókban legalábbis.
Nagy kérdés, hogy az Európai Unió mikor tér magához az évek óta húzódó sokkból és mikor lesz hajlandó felmérni azt a veszélyt, amit az Orbánhoz hasonló önjelölt megváltók jelentenek a közösség országaira. És ha felismerte a veszélyt – véleményem szerint ez már megtörtént – mikor és mit tesz ennek a rombolásnak a megfékezésére. Az is kérdéses, hogy a válaszlépések csak Orbánt és udvartartását fogják elsöpörni, vagy megy vele az ország is arra a szemétdombra, ahol az ilyen eszméknek és azok hordozóinak helye van a történelem kezdete óta. Azt gondolom, hogy már nem sokat kell várnunk, hamarosan megtudjuk, milyen jövő elé nézünk. És azt remélem, hogy lesz beleszólásunk abba, hogy a történelem szemétdombján, vagy egy modern, haladó, fejlődő közösség tagjaként akarunk-e élni a következő évtizedekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.