2019. február 14., csütörtök

MIÉRT VASTAPSOLUNK?

MA IS TANULTAM VALAMIT
Szerző: MIKLÓSI GÁBOR
2019.02.14.


Az előadásnak vége, a közönség ujjongva tapsol. Egy idő után ütemes vastaps alakul ki, ami gyorsulni kezd, szétesik, aztán megint összeáll, és ez így még többször megismétlődik, mielőtt a legmámorosabb rajongó is a kijárat felé indul.

Mégis miért csináljuk ezt?
Miért akarunk egyszerre tapsolni idegenekkel, aztán amikor sikerült, miért gyorsítjuk fel, és esik szét a vastaps? És miért kezdjük újra? A triviális válasz az, hogy ez egy szokás. A fizikusok szerint azonban a jelenség nem csak embereknél fordul elő, elméleti fizikai alapjai vannak, és jól modellezhető.


A vastapsban számunkra, magyarok számára semmi furcsa nincs: kisgyerekként kábé az első bábszínházi látogatásunkkor tanuljuk meg, hogy ha tetszik egy produkció, ezt csinálja a közönség. Amikor viszont emberek hosszú ideig tapsolnak ritmusra anélkül, hogy a taps üteme változna, ösztönösen mindenki érzi, hogy ez nem spontán tetszésnyilvánítás, gondoljunk csak a kommunista diktátorok, például Nicolae Ceaușescu vagy Kim Dzsongun beszédeinek fogadtatására a pártrendezvényeken. Sztálintól annak idején annyira féltek, hogy senki sem merte abbahagyni a tapsot, és csengővel kellett jelezni, hogy elég.

Különös, de a jelenség, tehát a spontán, lassú, szinkronizált taps abban a formában, ahogy mi ismerjük, a világnak csak ebben a részében, főleg Magyarországon és Romániában alakul ki. Előfordul Európában itt-ott máshol is, de elsősorban akkor, amikor a közönség ráadást követel. Más kultúrkörökből érkezőkben viszont gyakran kelt megütközést, nem értik, és keresik, hogy ki vezényli a taktust. A spontán vastaps földrajzi-kulturális koncentrációjának hátterére csak teória létezik: ennek a fajta önszabályozásnak a szociálpszichológiai háttere vélhetően összefügg a kommunista múlttal és az érintett nemzetek kulturális homogenitásával.

A VASTAPSJELENSÉG KONKRÉT KIALAKULÁSÁNAK VISZONT VAN EGZAKT FIZIKAI MODELLJE, RÁADÁSUL MAGYAR KUTATÓK ÍRTÁK LE.

A spontán szinkronizáció jelenségére először a 17. században figyelt fel egy holland fizikus, Christiaan Huygens, amikor észrevette, hogy az egymás mellé szerelt ingaórák összehangolódtak. Ugyanígy, megfelelő körülmények fennállásakor a metronómok között is eltűnik a fáziseltolódás...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése