2019. február 14., csütörtök

"SZEJETLEK, APA!"

LELKIZÓNA BLOG
Szerző: SzEGy
2019.02.11.


"Szejetlek, apa!" - Ezt mondta a kicsi, és ez a két kis szó mindenkit mélyen megérinthetett (pontosabban másokat, idegeneket, de lehet, hogy bárkit az apján kívül), és talán a jéghegyeket is megolvasztotta volna.

Mondjuk az apját nem hatotta meg. Az igazat megvallva, abban sem vagyok biztos, hogy hallotta. Ritkán figyel a kicsire, akkor is kelletlenül. Idegesíti őt a gyerek, zavarja a kötöttség. Olyan, mintha szabadulni szeretne tőlünk, és most, hogy belegondolok, alighanem mi is tőle.

Ez így már senkinek sem jó. Ha nem fognánk be olyan szorosan a saját szemünket, talán még láthatnánk is, hogy ennek a kapcsolatnak vége van, de hiszen éppen ezt nem szeretnénk tisztán látni.

Biztosan ő is vadul csalódott, én piszkosul az vagyok, mert kezdetben, szerintem, egyáltalán nem erről volt szó...

Persze, hogy ezt mondta a kicsi. Nem mi tanítottuk rá? Nem mi örvendeztünk és dicsértük érte, amikor újra megismételte? Na és, ha ezt mondta? Tényleg rá akarom kenni a felelősséget? Azért maradnék benne, ebben a rettenetes kapcsolatban, mert a gyerek ragaszkodik az apjához? Komolyan?

Az élete múlhat a ragaszkodáson. Múlik is.

Dönteni viszont nekünk, nekem kell, mert neki egyáltalán nincsen összehasonlítási alapja.

Tudom, hogy a közelség, az intimitás, az emberi együttélés rendkívül fontos tananyag az emberré formálódás folyamatában. Eddig viszont nem igazán gondoltam arra, hogy a gyermekem, mi mindent tanult már meg a fogantatástól kezdve ettől, a mostani családi élet tanárjától. Pont ezeket szerettem volna, hogy megtanulja?

Magánórákra bezzeg beírattam...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése