2019. június 15., szombat

UTCABÁL A VÉRTANÚK NAPJÁN?

NÉPSZAVA / SZÉP SZÓ
Szerző: KURCZ BÉLA
2019.06.15.


Nekem elsősorban nem a Hősök tere, hanem a börtön, az utolsó, magányos hajnal, a kivégzés szörnyű pillanatai jutnak eszembe június 16-áról - mondja lapunknak Jánosi Katalin. Az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imre unokája ugyanakkor 1989. június 16-át, a mártír miniszterelnök és társai újratemetésének napját fordulópontnak tartja Magyarország történelmében.

Tavaly decemberben, az éj leple alatt, titokban eltávolították Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről, mostanra pedig áthelyezték a Jásza Mari térre, a „Fehér háznak” háttal, a Margit híd aluljárója felé nézve. Ily mulandó a dicsőség, a tisztelet? ­ 

A dicsőség sohasem, de a tisztelet sajnos mulandó. Utóbbi nagy mértékben függ az időtől, az aktuális hatalomtól, a politikától, az oktatás-kultúrától, a családi és a társadalmi emlékezettől. 

Gyermek volt még, mégis vannak emlékei Nagy Imréről? 

Valóban kicsi voltam, de a rendkívüli napokról erős emlékképek élnek bennem. Szerető család voltunk, tehát 1956 októberéig szép gyermekkorom volt. A szomszédságban laktunk, bérlakásban, szüleim dolgoztak – tehát sokat voltam nagyszüleimnél. Nagymamám igen jó háziasszony volt, sütött-főzött egész nap, így általában nagyapámra akaszkodtunk, és ha a munkától ideje engedte, ­ jó mesemondó és játszótárs is volt. Mi alapvetően azt szerettük, ha hanyagolta a hatalom, nem volt vezető tisztségben, mert ilyenkor több ideje jutott ránk. De bármikor bemehettem az emeleti dolgozóba, ahová különben csak két-három embernek, az igazi elv-társaknak volt bejárása - a barátok „szentélynek” csúfolták. 1955-től, amikor első miniszterelnökségéről letették, amikor mindenhonnan kicsapták és megfigyelt nyugdíjasként betegeskedett – akkor is minden nap az ágyánál sertepertéltem, hízelegtem neki, szerettem. De hamar lábra állt, ezután írta meg „A magyar nép védelmében” című, itthon máig ismeretlen tanulmánykötetét, amelyben a sztálinista-rákosista diktatúra első, magyar nyelvű kritikáját alkotta. 

60. születésnapja is élénken él emlékeimben. Tele volt a ház virágokkal, annyi mesés, illatos csokrot nem láttam még. Vagy száz ember (a magyar művészeti elit, a közélet nagyjai) tették tiszteletüket nagyapám előtt, köszöntötték az államférfit – pedig tudták, szemből figyeli, fényképezi őket a Rákosi-féle titkosrendőrség. Mégis tisztelték, becsülték. Sőt, szerették Nagy Imrét reformjaiért, a diktatórikus rendszerrel való szembeszegüléséért, emberségéért. Mert nem volt hajlandó álláspontját feladni, kormányprogramját megváltoztatni – mindezt a magyar nép érdekében, védelmében. Szép nap volt. Sokáig az utolsó szép nap életünkben. Másnap az állampárt elítélő nyilatkozatot tett közzé, melyben „ellenzéki flotta-tüntetésnek” nevezte a születésnapi partit. Nevetséges. Funkcionáló hatalom talán a világtörténelemben nem tett ilyet: szóba hozták egy ellenzéki politikus születésnapját, nemhogy nyilatkozatot írassanak róla!
1956. október 22-én Nagy Imre még Badacsonyban szüretelt. Aztán másnap minden megváltozott: alig látták a forradalom napjaiban. 

Egyetlen egyszer tudott csak hazajönni a Parlamentből a forradalom 12 napja alatt, ahol abban az időszakban háromszor is szívrohama volt. Itthon végre aludt, pihent, egy éjszakát lazíthatott. Közben nem feledkezett meg az én születésnapomról sem! Megbeszélhette a történteket családjával, akiknek véleményére mindig sokat adott. Édesapám, Jánosi Ferenc mindvégig vele volt, segítette munkáját. Semmit sem sejtettünk az eljövendőkről, hogy sorsunkat Brioni szigetén már megpecsételték, az életünk csupán hajszálon függ...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.