2019. július 4., csütörtök

FEHÉREN FEKETE, FEKETÉN FEHÉR

KOLOZSVÁRI SZALONNA - LUCA AJTAJA
Szerző: Tiszi
2019.07.03.


Ha már Luca ajtaja, azokról szeretnék írni, akiknek segíteni is szeretnék. Mert tartozom nekik ennyivel.

Azokról szeretnék írni, akik a társadalom perifériáján helyezkednek el, akik a megvetettek közé tartoznak, akikről soha semmilyen regnáló kormány nem akart és nem akar tudomást venni. Soha nem késő, de a baj egyre nő.

Azokról szeretnék írni, akiktől nagyon sokan tanultam. Akik megadták az életem sava-borsát. Akik, megtanítottak elfogadni, megtanították mit jelent az alázat, akik előtt a földig hajolok.

Azokról, akik megtanítottak repülni és zuhanni is. Mélységek és magasságok között vergődni, őrjöngeni és hideg zuhany után magamba szállni, és megtanítottak kimondani azt, hogy én sem lennék különb. Az ő helyzetükben én még ennyi sem lennék.

Azokról, akik miatt az első hónap után pályát akartam módosítani. Nem azért, mert rosszak voltak. Sajnos nem, hanem azért, mert túl jók. Ez bizonyos helyzetekben a lehető legrosszabb. Nem mindent lehet megmagyarázni, nincsenek rá szavak. Érezni kell, érteni kell. Vagy jön magától, vagy megette a fene. Mikor egy vacsoráztatásnál néma csöndben ettek, és nekem volt időm rendszerezni az addig hallott élettörténeteket. Mind állami gondozott, mind roma, mind értelmi fogyatékos, borzalmas körülmények, elképzelhetetlen történetek, melyeket az élet írt. Akkor volt egy pár pillanat, amikor megállt az idő. Amikor azt gondoltam, hogy én most azonnal felállok, és világgá futok, és soha de soha többé vissza nem jövök. Mert esélytelen. Nem tudok segíteni, ehhez én kicsi vagyok. Nagyon kicsi és tehetetlen. Aztán fordult egyet a fogaskerék az agyamban. Ez így nem jó vonal, maradni kell. A sajnálat nem visz előre, megbénít. Csinálni kell, tenni kell. Ha jó, akkor jó, ha nem, nem. Nem lehet véletlen, hogy idekeveredtem.

Azokról, akik megloptak, amikor egy óvatlan pillanatban nem figyeltem, több mint tíz év tapasztalat után. Nem esett jól, de én voltam a hülye. Megérdemeltem. Mások is megloptak, sokkal többel elvileg törvényesen. Tudtam azt is, hagytam azt is. Az első megbocsájtható, a második már kevésbé. Magamnak sem megbocsájtható. Mert nem egy tablet ára volt. Nem ugyanazok a körülmények váltották ki a lopást. Mert lopás volt ez is, az is, akkor is ha másképp nevezzük.

Azokról, akik serdülő korukban azt mondták nekem, hogy nem fogják megtanulni a magyar Himnuszt, mert ők nem magyarok. Akkor elgurult a gyógyszerem, nem kicsit, nagyon. Mert én megtanultam az ő Himnuszukat, mi az, hogy ők nem! Az ajtóra a magyar zászló alá, kiraktam a roma zászlót is. Csak azért alá, mert mellé nem fért! Másnap nem hagyományos tanórákat tartottam. A pszicho terror minden lehetséges eszközét bevetettem. Aztán két éven keresztül mi készítettük a nemzeti ünnepeink műsorait. Majd eljutottunk odáig, hogy ünnepeinken önszántukból mentek ki a városi műsorokra. Úgy jöttek vissza, hogy tessék elképzelni, minden verset, dalt ismertünk, ami ott elhangzott. Piszok büszke voltam rájuk. Igy az idő távlatából, nem vagyok biztos benne, hogy ezt most is megtenném. Belőlem is kihalt már a nemzeti ki tudja hová tartozás érzése. Akkor még fontos volt. Most már egészen más dolgok a fontosak. Én Himnuszom, te Himnuszod, Nemzeti Összetartozás, marhaság, egy a zászló! Tényleg egy a zászló? És milyen színű? Már azt sem tudom… Amilyen mértékben összeláncol bizonyos csoporttal ez a nemzeti összevissza tartozás, olyan arányban különít el másoktól. Nincs jelentősége, nemzeti jelképek, szimbólumok, tárgyak… A kerítés sem csak véd, hanem szeparál is. Az én váram, az én házam, az én hazám. Mióta? Előtte kié volt? Vajon meddig, mienk? Hol a határ ebben a globalizált világban?

Azokért, akik úgy tudtak zenélni, táncolni ösztönből, hogy azt szavakkal leírni nem lehet, és tanítani sem. Amikor a levegőben is föld felett jár a lábuk, ha pedig két fakanalat kaptak a kezükbe, már kész is volt a zenekar. Ez nem tanítható, erre születni kell.

Akiktől csak másodikos korukig rajzoltam jobban. Akik olyan színvilágot képesek megjeleníteni, ugyanazokkal a színes ceruzákkal, amire én soha nem leszek képes...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése