2019. július 3., szerda

MIÉRT TŰNIK REMÉNYTELENNEK A MAGYAR POLITIKA?

MÉRCE
Szerző: MERKER IVÁN
2019.07.01.


...valószínűleg kevés olyan korszaka van a magyar történelem elmúlt két-háromszáz évének, amelyről annyira bizonytalan lenne a megítélésem, mint az 1989 és 2010 közötti durván húsz évről. Az egyetlen dolog, amelyben biztos vagyok, hogy valami végletesen elromlott, és ezért soha senki nem kért tőlem – tőlünk – bocsánatot.

Két, talán legmeghatározóbb élményem a magyar politikáról a 2016-os népszavazás és a 2018-as választás. 2016-ban nem mentem el szavazni. Épp akkor kezdtem meg a tanulmányaimat a Cambridge-i Egyetemen, és a kötelező egyetemi orientációs hétről való elkéredzkedés (természetesen elengedtek volna szavazni), és ki tudja, mennyi pénz elköltése meg idő eltöltése egy nagykövetségi szavazással nem igazán érte volna meg egy érvénytelen szavazatért.

Akkor tehát a telefonomon követtem az eseményeket. Akkor az derült ki, hogy a Fidesz képtelen volt megugrani a saját maga állította mércét, a népszavazási érvényességi küszöböt, majd kijelentették, hogy mégis „politikailag érvényes” volt a népszavazás. Azaz, történhet bármi, úgyis az lesz, amit épp Orbán Viktor óhajt.

A második élményem a tavalyi választás, amikor, mint ismeretes, már egy igen magas feldolgozottság mellett kezdtek el érkezni az eredmények, és vágott mellbe mindenkit az ellenzéki oldalon, hogy az aznapi, utólag nézve nem túl megalapozott elbizakodottság mennyire hiábavaló volt. Pedig tényleg nem hittünk el annál többet, mint hogy egy kicsit meg lehet szorongatni a Fideszt. Életem legmeghatározóbb politikai élménye azt sugallja, hogy teljesen értelmetlen dolog bármiben is reménykedni.

Persze, nem szabad engedni a „minden mindegy” nihilizmusának, de éppúgy fel kell ismernünk, hogy ez egy logikus reakció sokak részéről. A magyar politika valóban reménytelennek tűnik. Fel kell hát tennünk a kérdést, hogy hogyan jutottunk el idáig?

Ennek a vizsgálatát pedig érdemes a rendszerváltással kezdeni, már csak azért is, mert ekkor tűntek fel a NER létrejöttéhez vezető utat meghatározó politikai szereplők. Hogy jutottunk idáig, hogy lett, ahogy TGM fogalmazott, a szabadság ígéretéből szellemi és fizikai roncstelep? És ami még fontosabb, mit tudunk tanulni mindebből? Hogyha az emberi jogi liberalizmus, ahogy Kis János fogalmazott, nem békülhet ki a nyomorúsággal, a társadalmi egyenlőtlenségekkel és az igazságtalansággal, akkor miért békült ki velük mindenki? Egyáltalán, hogyan lett az emberi jogi liberalizmusból Momentum-féle centrizmus?

Nyilván a válasz sokrétű, én azonban kiemelnék egyetlen egy hibát, amely, úgy érzem, meghatározó a harmadik köztársaságra vonatkoztatva: az, hogy az emberi jogi liberalizmus (a rendszerváltás számomra legszimpatikusabb „mainstream” irányzata), érthető történelmi tapasztalatok okán, nem várta el, hogy elveit az állam is magáévá tegye...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése