„ORSZÁGTUDOMÁNYI ISMERETEK” - SPIRÓ GYÖRGY: EGYÉNI JAVASLAT. HUMORESZKEK. MAGVETŐ KÖNYV¬KIADÓ, BUDAPEST…

ÉLET ÉS IRODALOM / KRITIKA
Szerző: KÁROLYI CSABA
2019.06.28.

Spiró György az első fülön ír arról, hogy egy író-olvasó találkozón kérték tőle: „Humorosat írjon! Azt szeretjük, a humorosat! Maga tud humorosat írni, azt írjon nekünk! Kérésüket komolyan vettem.” Jó vicc. Spiró tényleg tud humorosat írni, a maga módján. Ha volna még politikai kabaré (mely definíciója szerint ellenzéki dolog), különleges színfoltjai lehetnének Spiró humoreszkjei (ahogyan például Megyesi Gusztáv humoreszkjei is azok voltak!). A hivatalos nyelv jogi és igazgatásrendészeti vagy miféle groteszkjeit, az egzakt szabályozások képtelenségeit, az állami bürokrácia embertelenségét jól megmutatják ezek a szövegek. Minden hivatalosságban van valami borzasztó, ráadásul itt nagyrészt a „nemzeti”-nek nevezett politikai hivatalosság kifigurázása történik meg. Lehet, hogy az a baj, túlzottan ismerjük mindezt? Hogy túlzottan ránk telepszik? Minden esetre a hétköznapi valóságban is eléggé abszurd helyzetek túlhúzása (avagy mondjuk így: túltolása) kétségtelenül fáraszthatja az olvasót. Ezeknek a humoreszkeknek a közéleti üzenete erősebb, az esztétikai értéke csekélyebb.

Spiró Györgynek sok arca van. A rendkívüli ismeretanyagot görgető, ugyanakkor egyéni hangú és kivételesen izgalmas esszék, tanulmányok, kritikák olvasója kicsit más írói nyelvet ismerhet meg, mint a kor- és közönségérzékeny drámák nézője (netán olvasója), vagy a hihetetlenül profi novellák rajongója. Meg a zseniális Az Ikszek, az elragadó Fogság és a különleges A Jövevény, illetve a Messiások olvasója. Ha viszont valaki nem ezekre a regényekre gondol, hanem mondjuk A Jégmadárra, akkor már sejtheti, hova akarok kilyukadni.

Anélkül, hogy felmondanám most a Kerengőtől a Csirkefejen és a Koccanáson át a Diavolináig az egész életművet (ami lehetetlenség, olyan gazdag), arra szeretnék csak utalni, hogy van az írónak egy hangja a sok közül, amely kifejlett formájában először A Jégmadárban mutatkozott meg, és amely próbára teszi az olvasót. Agyament nevek, témák, helyszínek, nyakatekerten abszurd és fantasztikus történetek, a végletekig vitt fárasztó paródia és szatíra. Nagy formátumú regényben szerintem ennek a hangnak a forszírozása zsákutca. De rövidebb szépprózai művekben tud jól is működni. Meg rosszul is. Szerintem a Feleségverseny című kisregényben mindez nem működött jól. Az a disztópikus, szatirikus és parodisztikus kabarétréfa-sorozat művészileg sikertelen volt, talán mert túl sokat akart a szerző egyszerre. Eredeti víziókban megfogalmazni egy társadalom átfogó kritikáját és egy ország mindenre kiterjedő hanyatlástörténetét úgy, hogy közben sokszor olcsó viccek segítségével éreztesse a helyzet tragikusságát, pontosabban tragikomikusságát. A Kőbéka ellenben azt mutatta meg számomra, hogy lehet ezt jobban is csinálni. Ugyanazokkal a fogásokkal, ugyanazokból az elemekből fölépíthető üdítően szellemes mű is, amely az országon túl akár az egész világra kiterjeszthető képet ad (és melyben a túlzásokat, a gyengébb vicceket elnézzük, mert az egész mégiscsak elég jól működik).

Most nem kisregényt kapunk, hanem – ahogyan az alcím fogalmaz – humoreszkeket. Sok kicsi humoros írást, szám szerint harmincegyet. Jelen van bennük a paródia, a szatíra, a pamflet, abszurd történeteknek is gondolhatnánk őket, ha nem élnénk a mai magyar valóságban. Azaz társadalomkritikus szövegek ezek, erős politikai felhanggal. Néha azt hihetnénk, negatív utópia, amit olvasunk, de esetenként még a dátumok is figyelmeztetnek: a jelenben vagyunk.

Az írások legnagyobb része formailag valóban javaslat – egyéni javaslat, ahogyan a cím mondja – egy országgyűlési képviselő vagy más hivatalnok épp benyújtott tervezete azzal kapcsolatban, hogyan lehetne kreatívan még inkább kiforgatni sarkaiból az országot, néha egészen elképesztő ötletekkel. Hogyan kellene az „országtudományi ismereteket” bevezetni az általános iskolák ötödik osztályában, hogyan kellene megszervezni Budapest „védelmét”, hogyan lehetne „a konyhajellegű helyiségek energetikai költségeit” csökkenteni, hogyan kellene megszervezni „a magyar anyanyelvű magyar állampolgárok magyar nyelvvizsgájának rendjét”. Hogyan kellene szabályozni az évszakokat, a Nemzeti Színházat, a nyugdíjakat, a medvékkel való viselkedésmódot (nincsenek is medvék, ad notam: jönnek a migránsok). Hogyan kéne bevezetni a „levegőhasználati díjat” vagy a „szélrendeletet”. Hogyan kellene rendezni a vízügyet. Ez utóbbi régi-régi magyar írói kérdés, itt igen ironikusan kerül elő a Vízmagyar című szösszenetben.

Néhány szöveg dramatikus jelenet, abszurd beszélgetés a szomszéddal, két rendőr párbeszéde egy hajléktalannal, egy orosz újságíró interjúja az íróval, egy politikai vitaműsor táncrendje, egy lakógyűlés nagyon is realista, azaz teljesen groteszk jegyzőkönyve. Egy-két szöveg újságokba való tudósítást imitál, illetve parodizál, van egy dalszöveg is (Az ügyintéző áriája) – ez távolról emlékeztet tán a Jönnek című régi-régi paródiára. Egy esetben, Az EU regény című írásban nem a magyar hatóságoknak, hanem az EU-nak a kifigurázása történik meg, igen szellemesen.

És az utolsó szöveg már nem is javaslat, ott már nem tervezetről van szó, hanem a műben megvalósult és életbe lépett őrületről: a Levél a nyugdíjasoknak tizenkét lépésben taglalja, hogyan csinálja ki a Haza mélyen tisztelt idősebb Nemzettársait(társnőit)...
ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/26. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ) 

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/26. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)