2019. szeptember 9., hétfő

EGY KÖZÖS SZÓTÁR VÁGYA

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2019.09.08.


Mielőtt ezt a munkát elkezdtem, nem tűnt fel, hogy nem ugyanazt értjük a szavakon. Tudtam persze, hogy van szakmai nyelv, ami specifikus kifejezésekkel tarkított, de azt, hogy egyes kifejezéseken mennyire nem ugyanazt értjük, azzal jóval később szembesültem. Aztán megtapasztaltam, és tapasztalom ma is, hogy ez, a változásokkal felerősítve, milyen nagy probléma.

Azt hiszem, először az Antiszegregációs Kerekasztalban ülve fogalmaztam meg ezt magamnak, 2013-ban. ( Akkor indult, én 2016-ban léptem ki ebből az egyeztetésből.) Hónapokat töltöttünk az oktatási szegregáció fogalmának értelmezésével, de nem emlékszem, hogy konszenzus alakult volna ki. Mert mást jelentett nekünk, terepen dolgozóknak, szegregált iskolákba járó gyerekekkel foglalkozóknak, és mást a Minisztériumnak. Mi a mellett érveltünk (no persze köztünk sem mindenki), hogy ezt nem szabad, zsákutca, csak mélyíti a problémát, a döntéshozók szerint pedig (hú, ezt most félve írom le, mert egyszer a “szeretetteljes szegregáció” kifejezés emlegetése miatt majdnem bepereltek…) jó megoldás lehet, “átmenetileg” külön tanítani a halmozottan hátrányos helyzetű roma gyerekeket, és majd, mikor alkalmasak lesznek, lehet őket integrálni. Pedig pontosan tudták ők is, hogy ez sosem fog megtörténni.

Azóta azt hiszem, hosszú listát tudnék írni, milyen fogalmakban van zavar, pl. a szektorsemleges finanszírozástól az inklúzióig, de talán még jobban mutatja, amit a tankönyvekben látunk. Most sok tankönyvlap fotójával találkozunk a facebookon, én is osztottam meg párat, világosan látszik a kommentekből, mennyire másként értelmezhetők. Pedig, ha valahol, hát itt, a gyerekek miatt nagyon tisztán értelmezhető mondatokra lenne szükség. Sokan írták, hogy a tanár majd helyreteszi…No persze. Nem hiszem, hogy ezt nekik kellene megoldani. Pláne most, mikor úgy tűnik, arra is lesz külön, irányított figyelme a rendszernek, hogy ki, milyen nézetek felé hajlik el, mikor a tanítványaival megvitat egy-egy kérdést.

Azt pedig, hogy a szegénység, a hátrányos helyzet, a mélyszegénység mit jelent a köztudatban, nos, ennek a zűrzavaráról, változásairól azt hiszem, már könyvet tudnék írni. Tíz éve próbálom közel hozni az emberekhez ezt a problémát, a tőlem telhető legreálisabban, sem túltolva, sem rózsaszín képet festve, közben tanulva ezt az egészet, hiszen ez nem egy járt út, nincs ajánlott módszertana. Ám, mivel a közeg közben állandóan változik, és a változás nem segíti ezt a munkát, sokszor az az érzésem, ez a terep nehezebb, mint kint, a szegregátumokban megértetni valamit. Mert a tanult emberek között az ember mást várna.

Bár próbálok nagyon tapintatos és türelmes lenni velük is, mégis, sok haragost szereztem már. Mert nem tudtam megértetni, miért nem adunk mélyszegénységben élő gyerekeket nyaralni oda, ahol a jelentkező fő célja, hogy pár nap alatt “ráddöbbentse” a gyereket a tanulás fontosságára. Mint ahogy azt sem, hogy a mi munkánknak nem lehet központi része a tanulatlan, a világ dolgaiban tájékozatlan emberek politikai befolyásolása a szavazások idején. Nem tudtam sokszor megértetni, hogy ebben az őrületes munkában már nem tudjuk felvállalni a jobb körülmények között élő, ám a szülei szerint ezt nem értékelő gyerekek nevelésébe történő besegítést. Sem olyan módon, hogy látogatást szervezünk nekik egy nyomorban élő, hasonló korú gyereknél, sem úgy, hogy önkéntes munkára fogadjuk a gyereket egy hétre, gondosan ügyelve arra, hogy ne juthasson internethez, mert függő, hanem megértse, milyen szerencsés is ő, a családjával.

És nagyon nehéz megértetni azt is, hogy az Igazgyöngy is egy munkahely, ahol olyan emberek dolgoznak, akik nem tudnak állandóan, a hétvégén is rendelkezésre állni, mert nekik is családjuk van, életük, amire tekintettel kell lenni, még akkor is, ha az odaforduló illető csak hétvégén ér rá egy ilyen utazásra. Vagy azt, hogy hiába ajánlja fel lakáskiürítés, vagy költözés miatt a számukra fölösleges holmikat valaki, ha nem tudunk egy ingyenes fuvart keresni hozzá, és képtelen vagyunk a 250 km-es útért előteremteni újra és újra a 70 ezer forintos fuvarköltséget, nem bírunk igent mondani rá. Akkor sem tudunk érte menni, ha sajnálja kidobni, mert már mindenhol próbálta értékesíteni, de senkinek sem kell. Sokan nem értik meg, és megharagszanak, hogy igen, válogatunk, mert egy keret nélküli ágymatrac, vagy a régi nagy retro-fotelek, a dohányzóasztalok, vitrines szekrények nem megfelelő adományok a szűkös életterű lakhatási szegénységben. Hosszan folytathatnám ezt a sort, ezért próbálom az atlatszo.hu szocioblogjában ezekkel a szempontokkal is szembesíteni a segíteni akarókat. Azért reménykedek, hogy nem eredménytelenül.

Aztán itt van a tehetség és a hátrányos helyzet kérdése. Pl. a cégek, vagy más alapítványok által kiírt ösztöndíjpályázatoknál. Ahol a kiírók hátrányos helyzetű zseniket várnak, akiket fel lehet mutatni, nemzetközi eredményekkel, díjakkal, már így kerülhet be is bárki, ha bizonyítottan sikerei vannak. Csakhogy a hátrányos helyzet ritkán kedvez a zsenik felbukkanásának. A halmozottan hátrányos helyzet még kevésbé. Ott még a tehetségcsírák felfedezéséhez is külön munka kell. De a bírálóbizottságot ez többnyire nem érdekli. A reakció többnyire ez: ők nem “annyira” szegényt keresnek. Nekik a gyors eredmény a fontos, hogy mutathassák, részesei egy tehetség karrierjének. Mi pedig keservesen vesszük tudomásul, hogy akit tehetségesnek gondoltunk, az nekik semmi, oda nem felel meg. Pedig pontosan tudjuk, hogy onnan, ahonnan a gyereket ajánljuk, már az is csoda, hogy 16 évesen is tanul, és igenis, tehetséget takar a 4,8-as bizonyítvány a matek tagozaton. Még akkor is, ha nem nyert, és bizonyára nem is fog nemzetközi versenyt nyerni.

A héten (elég nehéz hetünk volt), kaptunk egy levelet. Azért írom, hogy nehéz hetünk volt, mert lehet, szerencsésebb napok után, mikor nem találkozunk ennyi nyomorúsággal, nem érint ennyire mélyen. Régi kedves támogatónk írt, azt gondoltam, azért van mellettünk, mert érti, miben dolgozunk, és látja az értelmét is. De most, nagyon elkeserített a levele. Ahogy kérte, elküldtük neki a tételes elszámolást a támogatásáról, és erre válaszolva, az újabb, felhasználásra vonatkozó kérdések mellett ezt is írta: “Kérjük, beszélgessenek el ….-val, még most az új iskolai év elején, kérve őt, hogy törekedjen javítani tanulmányi eredményein. Van-e valamilyen különös oka szerény és romló tendenciát mutató értékelésének?”

Van-e valami különös oka… Hát van. Az, hogy hol él, hogyan nevelkedett eddig, erről küldtünk is tájékoztatást a támogatónak. A gyerek, akiről szó van, középiskolás. Régóta mellette vagyunk. Szerencsétlen, kilátástalan élet ez is, rengeteg ilyen van körülöttünk. A szülőket sose láttuk, egy nagynéni neveli őt, és a testvérét is. Azért kezdtünk segíteni nekik, mert gyakran a kukákból próbálták a mindennapi megélhetést biztosítani. Visszatérítettük a magántanulóságból, elkezdte a középiskolát. Igen, “csak” 3,2 volt félévkor, és év végén még rontott is, 4 tizedet, de nem került bukás közelébe, és mindenki tudja, a középiskolában az első év mindig nagyon nehéz. Nem is a leggyengébb iskolát választotta, hanem a legnehezebbet, amit elérhetett. Tudjuk, ez óriási teljesítmény onnan, ahonnan jön. Onnan, ahol a legnagyobb örömöt akkor láttuk az arcán, mikor egy télen tüzelőt vittünk nekik. Most, a tanszercsomagolásban önkéntes munkában segített…Úgy dolgozott, hogy a kollégáim szóltak neki, nem kell ennyire hajtania. Ebből is látható, van kötelességtudata, akarata.

Persze, ha valaki erre az eredményre ránéz, anélkül, hogy látná, mi van mögötte, azt mondja, ez semmi. Ő, mint támogató, eredményt vár, jelest, hiszen az legyen már érdemes a támogatásra, aki jó tanuló. A támogató értékrendje szerint élő, szorgalmas. Aki “jó szegény”. És nem annyira szegény, hogy ilyen problémái legyenek, mint kukázás, vagy tüzelő. Akivel, szerinte “el kell beszélgetni”, és akkor majd a fejéhez kap, hogy tényleg… és rögvest meg akar majd felelni az elvárásoknak, és nekifut annak a lécnek, amit ő sosem fog átugrani. A gyereke majd lehet. De ő biztosan nem. A javaslatból úgy tűnik, a mi tudásunk, közreműködésünk, a szemében értéktelen, hiszen ennyit sem tudunk, hogy el kell beszélgetni vele. Mintha a folyamatos mentorálásunk nem is létezne.

Szóval, kínkeserves ez a munka. Nagyon sokszor szembesülök vele, hogy nem tudom megértetni másokkal ezt az egész őrületet. Azért nehéz, mert azokkal is harcolnunk kell, akikért dolgozunk, meg az intézményrendszerrel is, hogy ne vegye természetesnek a rendszer hibáit, és ne alkalmazkodjon hozzá a gyerekek kárára is. És azokkal is harcolni kell sokszor, akik nélkül nem tudnánk dolgozni. A támogatókkal. Néha már tényleg tanácstalan vagyok, hogyan tudnám megértetni velük jobban azokat a fogalmakat, amelyeket egyformán kellene értelmeznünk ahhoz, hogy az elvárásokra is egyformán nézhessünk. Hogy ott, a foteljükben, egy másfajta szocializációval, távol ettől az egésztől is értsék, mi az a generációs szegénység, és annak társadalmi beágyazottsága.

Legalább ők. Ha már a döntéshozók nem értik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése