Szerző: MAROSÁN GYÖRGY
2019.10.11.
Ám egy évtizednyi tisztulást követően a korrupció újra erősödni látszik környezetünkben. Mára azonban kiderült: a probléma gyökere nem az átlagpolgár szabálykerülő viselkedése. A „mikrokorrupció” mellett ugyanis feltűnt két új – kevésbé szem előtt lévő – formája: a megakorrupció és a gigakorrupció. A megakorrupciót a modern világgazdaság körülményei keltik. A globális rendszerben a vállalatok sikerét jelentősen befolyásolhatják a szabályozás apró – gyakran szinte észrevehetetlen – elemei. A törvény kicsiny módosítása, a szabályozás apró változtatása a vállalatok számára százmillió dolláros nyereséget jelenthet. Ezt felismerve a vállalatok tudatosan külön keretet – „alkotmányos költségek” elnevezéssel – biztosítottak a szabályozás „meghekkelésére”. Cserében azért, hogy szempontjaik megértésre találnak, hajlandók „visszaosztani” a nyereség egy részét a politikusnak.
A politikusok pedig „vették a lapot”, és partnerek lettek a sumákban. A társadalmak pedig csak amikor beütött a katasztrófa – a subprime hitelek kiváltotta bankcsődök, a növényvédő szerek környezetszennyezése, a gyógyszerfelírás szabályai által (is) generált kábítószerjárvány vagy a munkavállalókat hátrányosan érintő munkajogi szabályozás –, akkor szembesültek a következményekkel. Ilyenkor rendre kiderül: a vállalatok, áttekinthetetlen háttéralkuk keretében, közvetítőkön keresztül fizettek – nem rongyos százezer forintot, mint egy építési engedélynél, hanem százmillió dollárt – politikusoknak azért, hogy szándékosan nyitva hagyják vagy tárják ki a kiskapukat. Ennek jele, hogy a korrupciós szennyezettség szerte a világon – még a fejlett társadalmakban is – nő.
Az autokráciákban – így Magyarországon is – azonban a veszély még ennél is súlyosabb. A NER rendszere ugyanis – az egy kézből irányított politika és a vele összefonódó a „kváziállami” gazdaság – a társadalom természetes működésmódjává tette a megakorrupciót. Erre utal romló korrupciós indexünk, de az OLAF – az EU Csalás Elleni Hivatala – hivatalos jelentése is, amely szerint a múlt évben Magyarország esetén zárta le a legtöbb (9) vizsgálatát a tagállamok között, és javasolta a legtöbb pénzügyi büntetést. A hazai állapotokra jellemző az is, hogy az osztrák politikát megrengető botrány – orosz pénzen megvásárolandó média ötlete – közmédiánkban milyen kevés visszhangot váltott ki. Ha az ellenzék firtatni kezdi ezeket az ügyeket a parlamentben, Orbán Viktor válasza: „Nem foglalkozom üzleti ügyekkel”, a tényfeltáró riportereket pedig azzal hajtják el: „Nincs itt semmi látnivaló, kérem, haladjanak tovább.”
Az egyén mikrokorrupcióját a megakorrupció transzformálja újra rendszerszintűvé. Ám ennek hatékony működéséhez egy további korrupciós szint – a gigakorrupció – is szükséges. Ugyanis a politika rendszeréből adódik: a polgároknak rendszeresen rá kell bólintaniuk a dolgok ilyetén menetére. Végső soron a választók joga: megerősíteni vagy elzavarni pártokat a választásokon! Ez az oka, hogy a liberális politikai rendszer korlátozza a korrupciós veszélyeztetettséget: az átláthatóság, a számonkérhetőség, a válaszra kényszerítettség – mint a napsugár – fényt vet a sötét üzelmekre és az üzletszerű összejátszásra. Az illiberális, kvázidemokráciákban azonban akadálytalanabbul szerveződhet a populista politikusok és a sumákoló vállalkozók „társulása”. Ahhoz pedig, hogy zavartalanul folytathassák üzelmeiket, vissza kell juttatni – a gigakorrupció keretében – valamit a választónak, hogy így felhatalmazását nyerjenek a lopás folytatására.
Ezzel egy önmagát erősítő korrupciós ciklus alakul ki. A mikrokorrupciót az átlagpolgár az élet elmaradhatatlan elemének tapasztalja, és beletörődik abba. Szembesülve a vállalati megakorrupció – számára nehezen elképzelhető – mértékével felteszi a kérdést: vajon miért tehetik ezt meg büntetlenül? Ráébred az üzlet és a politika összejátszására, és egyre inkább tekinti tolvajnak a politikusokat, csalónak az üzletembereket. Ám már csak abban reménykedik: legalább egy keveset visszaosztanak neki is. A politikusok pedig újraválasztásuk érdekében – nem a sajátból, hanem a közösből – hajlandók „visszakorrumpálni” a választót. Döntően a gigakorrupciónak betudhatóan 2012 óta régiónkban egyedül Magyarország korrupciós megítélése romlott.
A választások során rendre felfedezzük: a Fidesz – látszólag – nem kampányol. Inkább a labdarúgásból ismert stratégiát alkalmazza: lassítja a játékot, „eldugja” a labdát, és minden piszkos trükköt bevet a választók megtévesztésére. Közvélemény-kutatásnak álcázott politikai manipulációt folytat, kémeket épít be az ellenzék stábjába, lejáratókampányt indít az ellenzéki jelöltek ellen, és mindezt még megfejeli a gigakorrupcióval, támaszkodva szinte korlátlan pénzügyi forrásaira. Ez a folyamat azonban csak addig „tartható fenn”, amíg van mit visszaosztani. Ezt két veszély fenyegeti. Az egyik: a növekvő korrupció annyira lerontja a gazdaság teljesítményét, hogy lehetetlenné válik a választók széles rétegeinek korrumpálása. (Lásd Venezuela.) A másik: a társadalom minősége olyan mértékben lerohad, hogy az állam nem képes a szolgáltatásokat az elvárható minimális szinten biztosítani. Ennek jelei már megmutatkoznak hazánkban, de ezt a szintet – ezt szemlélhetjük pesszimistán vagy optimistán – még nem értük el. Ma még csak az bizonyos: egyszer a korrupciós ciklus fenntarthatatlanná válik. Azt viszont, hogy az összeomlás hatalmas robajjal vagy halk nyüszítéssel jön el (T. S. Eliot), csak az idő dönti el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.