„AZ AZ EMBER, AKIBEN SZEMERNYI KÉTELY SINCS ÖNMAGÁVAL SZEMBEN, AKI AZT HISZI, HOGY MINDIG MINDENBEN IGAZA VAN, AZ A LEGVESZÉLYESEBB; RÓLA LEHET BIZTOSAN TUDNI, HOGY SEMMIBEN SINCS IGAZA.”

FACEBOOK
Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2025.06.03.

Eszemben sincs Jeszenszky Zsolt zavaros agymenését szóvá tenni, s elmagyarázni neki azt, mit is jelent a keresztény teológiai hagyományban az, ha valakit a sátán szolgájának, szövetségesének vagy cinkosának neveznek, milyen történeti és erkölcsi következményei voltak ennek, s hogy kiket illettek ezzel a minősítéssel évszázadokon át. Ha eddig semmit sem tudott erről — még alapszinten sem —, és mindennek ellenére mégis tollat ragadott, és önfeledten írt, hogy megvilágítsa a pokol mélyebb régióit, vajon miért remélhetnénk, hogy ez az ötvenes éveiben baktató igen buta alak most hirtelen bármit is képes lenne fölfogni ebből? Az ő ostobasága ugyanis nem hiányosság, hanem erény, önazonosságának tartóoszlopa. Miként ugyanez szellemi környezetének jellemzője, ahol a tudatlanság és a felsőbbségtudat kéz a kézben menetelnek a végtelen önhittség felé.

Erről tehát — ismétlem — egy szót sem.
Viszont!
Már-már operettszerű az a látvány, ahogy Jeszenszky Zsolt a „zsidó–keresztény civilizáció” sírásójává képzi magát, és ünnepélyes pátosszal az arcán elmélkedik a „globalista hálózatról” meg a sátán legnagyobb trükkjeiről, miközben saját apját nevezi nyilvánosan a „sátán szolgájának”, mivel az nem hisz Krisztusban, és így nincs is felvértezve az ördögi manipulációk ellen. Apukáját tehát — éleslátó következetességgel — feljelenti, bepanaszolja, mint aki egyenesen a gonosz oldalán áll. Az apa – így a gyermek – továbbra is örökmozgóként cikázik önnön fontosságának bűvöletében, és gyermeki elhivatottsággal próbálja megváltani a világot.
És akkor elérkezik a konklúzió:
„Az az ember, akiben szemernyi kétely sincs önmagával szemben, aki azt hiszi, hogy mindig mindenben igaza van, az a legveszélyesebb; róla lehet biztosan tudni, hogy semmiben sincs igaza.”
Az olvasó e ponton – joggal – elbizonytalanodik: vajon itt végre valami önreflexió csillan föl? Jeszenszky Zsolt önmagáról és szellemi társairól beszél? De nem. Kiderül ugyanis, hogy ezek a sorok is — természetesen — az apjáról szólnak.
Nos hát, ha már az apját nyilvánosan denunciáló Jeszenszky Zsolt a zsidó–keresztény hagyományra hivatkozott, akkor hadd világosítsam fel, mint a kortárs szellemi tájkép megkerülhetetlen alakját: ebben a hagyományban a szülők tisztelete alapvető parancsolat, etikai és spirituális alaptétel. A Tízparancsolat világosan fogalmaz: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy…” (2Móz 20,12). A Talmud (Kiddusin 30b–31a) szerint az ember teremtésének három társa van: az Örökkévaló, az apja és az anyja, és aki szüleit tiszteli, az mintegy Istent tiszteli.
A Példabeszédek (1,8–9) az atyai intelmek meghallgatására szólítanak. Pál apostol ugyanezt az igét idézi az Efezusiakhoz írt levélben (6,1–3), Jézus pedig a Márk evangéliumában (Mk 7,10–13) elítéli azokat, akik kibúvókat keresnek szüleik tisztelete alól. A keresztény hagyomány egészében, Szent Ágostontól Aranyszájú Szent Jánoson át a Katolikus Egyház Katekizmusáig, a szülői tisztelet nem opció, hanem kötelesség, amely az emberi méltóság és az isteni parancs határmezsgyéjén nyugszik.
És ha már zsidó–keresztény hagyomány: az Akéda-történetben, vagyis Izsák megkötözésében — csak hogy Zsolt barátunk bibliaismeretét is gazdagítsuk — nem az történik, hogy Izsák feljelenti saját apját, Ábrahámot, amiért az istenkáromlóan gondolkodik, vagy politikailag problematikus döntéseket hoz. Ellenkezőleg: Ábrahám kész feláldozni Izsákot, Izsák pedig — a hagyomány szerint — önként engedelmeskedik. Mert ez a jelenet nem a családi szennyes kipakolásáról, hanem a hit próbájáról, az apai és isteni tekintélyhez való viszonyról szól.
Jeszenszky Zsolt ezt — úgy tűnik — nem értette. És ha értette is volna, kétlem, hogy használta volna. Mert neki az apja nem a hite próbája volt, hanem egy szimbolikus bűnbak, akit politikai ítélet kíséretében nyilvánosan lehetett „áldozatként” bemutatni. Az ő esetében az Akéda nem előkép, hanem karikatúra, nem a hit próbája, hanem a paródiája. Nem a hit drámája, hanem egy aktuálpolitikai revü: feláldozás helyett karaktergyilkosság, isteni parancs helyett ideológiai vádirat.

ITT OLVASHATÓ