Szerző: BIRKÁS GYÖRGY
2025.06.13.
A klasszikus közgazdaságtan szereplője valójában egy matematikai absztrakció: tökéletesen informált, racionális, logikusan kalkuláló, önérdekkövető és konzisztens döntéshozó. Ez a "gazdasági ember" minden információt ismer, minden döntését a maximális haszon elérése érdekében hozza meg, és soha nem téveszti szem elől a hosszú távú céljait.
A modell szerint az árak tökéletesen tükrözik a keresletet és kínálatot, a döntések pedig a hasznosság maximalizálására épülnek. Minden tranzakció win-win, minden döntés optimális, minden piac hatékony. Szép, tiszta, logikus rendszer. Amíg nem lép be az ember.
Herbert Simon Nobel-díjas közgazdász már az 1950-es években rájött: az emberek nem optimalizálnak, hanem csak kielégítik az igényeiket. Nem a legjobbat keressük, csak ami "elég jó". Miért? Mert nincs elég információjuk, nincs elég idejük, és a kognitív kapacitásunk is korlátozott. Többe kerülne megszerezni ezeket az információkat, mint a termék, amit keresnek.
Herbert Simon Nobel-díjas közgazdász már az 1950-es években rájött: az emberek nem optimalizálnak, hanem csak kielégítik az igényeiket. Nem a legjobbat keressük, csak ami "elég jó". Miért? Mert nincs elég információjuk, nincs elég idejük, és a kognitív kapacitásunk is korlátozott. Többe kerülne megszerezni ezeket az információkat, mint a termék, amit keresnek.
Hányan hasonlítanak össze ténylegesen minden internetes áruházat, mielőtt vásárolnak? Többen inkább bemennek a közeli hipermarketbe, mert ott úgyis lesz, amit keresek. A Homo Economicus minden egyes joghurtot összehasonlítana ár, minőség és tápérték alapján. A valóságban inkább azt vesszük, amit már ismerünk, vagy ami épp akcióban van. És ezt teljesen racionálisan tesszük, mert az időnk értékesebb, mint a pár forint különbség.
Ma nemcsak hogy nem vagyunk Homo Economicusok, de már nem is lehetnénk. Több
probléma nehezíti a racionális döntéshozatalt:
Túl sok opció. A választási bénultság valós jelenség. Amikor száz különböző mobiltelefon közül kell választanunk, vagy harminc különböző bankszámla közül, gyakran inkább halogatjuk a döntést, vagy ragaszkodunk ahhoz, amit már ismerünk. A magyar telekommunikációs piacon például rengeteg csomag közül választhatunk, mégis sokan évekig ugyanannál a szolgáltatónál maradnak, pedig tudják, hogy többet fizetnek.
Túl sok zaj, Algoritmusok döntik el, mit látunk a közösségi médiában, influencerek mondják meg, mit vásároljunk, reklámok bombáznak mindenfelől. A Homo Economicus immunis lenne ezekre a befolyásokra. Mi viszont emberek vagyunk, ha egy termék elég sokszor megjelenik a Facebook-feedünkben, elkezdünk róla gondolkodni.
Túl kevés idő. Instant döntéseket kell hoznunk komplex helyzetekben. Online bankolás közben gyorsan kell döntenünk, elfogadjuk-e a hitelajánlatot. Választásnál komplex gazdaságpolitikai programok között kell dönteni. A Homo Economicus minden opciót végigszámolna, mi csak az intuíciónkra hallgatunk.
Túl kevés következmény-átlátás. A döntéseink hatása gyakran hónapokkal, évekkel később jelentkezik. Amikor hitelt veszünk fel, nehéz átlátni, mit fog jelenteni a törlesztés öt év múlva.
Amikor választunk, nehéz megjósolni, hogy a jelölt ígéretei közül melyik valósul meg. A Homo Economicus minden következményt számba venne, mi csak reménykedünk.
A Homo Economicusnak vége. Itt már inkább Homo Instagramicus vagy Homo Netflixicus dönt, aki az algoritmusok és a szociális nyomás hatására hozza meg a döntéseit. De ez nem is probléma. Nem az a kérdés, hogy racionálisak vagyunk-e, hanem hogy tudunk-e alkalmazkodni a korlátainkhoz. A modern pszichológia rájött: az egyszerű szabályok, a heurisztikák gyakran hatékonyabbak, mint a bonyolult számítások. De ez majd egy (több) másik lecke lesz.
A világ túl komplex ahhoz, hogy minden változót figyelembe vegyünk. A kontextuális racionalitás is fontos: ami egy kis magyar faluban ésszerű döntés, nem biztos, hogy működik Budapesten vagy a globális piacon. A helyi pékségben ismerik a vásárlókat, ott működik a bizalom alapú kereskedelem. Az Amazonon viszont értékelésekre és algoritmusokra hagyatkozunk.
Érdemes tisztában lenni a Homo Economicus bukásával. A közgazdaságtan még sok helyen úgy számol, mintha a Homo Economicus élne. A magyar gazdaságpolitika is gyakran feltételezi, hogy az adócsökkentés automatikusan elégedett polgárokat eredményez, vagy hogy a támogatások pontosan oda jutnak, ahova szánták őket. A valóságban az emberek gyakran nem úgy reagálnak, ahogy a modellek megjósolják.
A politika is ezzel a logikával dolgozik. Sokan feltételezik, hogy a választók racionálisan mérlegelik a programokat, és a saját gazdasági érdekeik szerint szavaznak. A valóságban sokkal inkább érzelmi, törzsi és heurisztikus alapon döntünk. Ez nem butaság, ez az emberi természet. A szélsőjobb már felismerte ezt, az ember el sem hiszi, hogy az Egyesült Államokban egy oltásellenes lehet egészségügyi miniszter (és mi még örülhetünk, hogy nálunk egy rendőr), és a példákat hosszan lehetne sorolni.
Emellett magunkkal szemben is irreális elvárásokat támasztunk: "Tudhattam volna", "jobban kellett volna dönteni", "miért nem láttam előre". De nem vagyunk robotok. Ha elfogadjuk, hogy korlátozott információval, korlátozott idővel és korlátozott kognitív kapacitással működünk, talán kevésbé leszünk kemények magunkkal szemben.
Új modell kell: a Homo Complexus, aki téved, torzít, sodródik, de tanul. Aki nem optimális döntéseket hoz, de adaptív. Aki nem minden információt ismer, de képes együttműködni. Aki nem mindig racionális, de emberi.
A cél nem a tökéletes racionalitás, hanem a torzításaink felismerése. Ha már nem lehetünk tökéletes gazdasági gépek, legalább legyünk emberi lények, hibáinkkal, döntési torzításainkkal és azzal a csodálatos képességünkkel együtt, hogy mindezek ellenére valahogy mégis képesek vagyunk boldogulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.