Szerző: OROSZ JÓZSEF
2025.06.10.
Magyar Péter videóüzenetében nem pusztán új hangot ígér, hanem új nyelvet is – legalábbis deklaratív szinten. Ám amikor a miniszterelnököt „bátor harcosként” szólítja meg, nem új nyelvi univerzumot nyit, hanem belép a régibe, és annak szótárából emel ki paneleket. Ez nem egyszerű retorikai botlás, hanem súlyos politikai kollaboráció: a hatalom önmitológiájának visszhangzása az ellenzéki térfélen. E gesztus nem ironikus, nem dekonstruktív, hanem konfirmáló. A „bátor harcos” szófordulat nem távolságot képez, hanem azonosul. Nem a szobrot dönti le, hanem új posztamenset emel alá, ahogy Gábor György helyesen értelmezi.
Mindez tünete annak a mélyebb válságnak, amely a nyelv szintjén már régen bekövetkezett. Az autoriter berendezkedések egyik legfinomabb technikája nem az elnémítás, hanem a nyelvi kolonizáció. A szavak elfoglalása, jelentéseik kiüresítése és újratöltése. Bibó István világított rá először e folyamat korai fázisaira: amikor a zsarnokság még nem géppisztolyokkal, hanem metaforákkal vonul be a közéletbe. Amikor a párbeszéd nem a közös értelemkeresés terepe, hanem előre kiosztott szerepek színpadává válik.
E kontextusban különösen problematikus, amikor most éppen Magyar Péter – ahelyett, hogy megkérdőjelezné a hatalom nyelvét – inkább beépül annak retorikai világába. Az általa használt kifejezések nem a politikai imagináció felszabadítását szolgálják, hanem jelzik, annak továbbra is foglyai. Nem új jelentéshorizontokat nyitnak, hanem konzerválják a régieket. Ez a nyelvi alávetettség nem véletlen, nem naivitás – hanem tudatos stratégia: a rendszer logikáján belüli váltópárttá válás programja.
Mindez különösen rémületes akkor, amikor Pokol Béla, az Alkotmánybíróság volt tagja, a Magyar Nemzet hasábjain már nyíltan felveti egy „rendkívüli alkotmányos rend” lehetőségét – amely a végrehajtó hatalom átvételét vizionálja egy esetleges ellenzéki győzelem esetén. Ez nem egyszerű retorikai kicsapongás, hanem a mélyállam önvédelmi mechanizmusának intézményes előkészítése. A rendszer nem csupán uralkodik, hanem már preemptív módon gondoskodik önmaga túléléséről. Ez a jövő antitézise.
Ebben a térben Magyar Péter a következő mondatokkal fordul a miniszterelnökhöz:
„Nem pártok nevében hívom beszélgetni. Nem oligarchák nevében. Nem pártközpontok nevében. Hanem azok nevében, akiknek nincs hatalmuk, akiknek nincs stúdiójuk, nincs médiahálózatuk és nincs hátsó szándékuk – csak kérdéseik vannak, meg tisztességük. A magyar emberek többségének a nevében hívom egy nyilvános beszélgetésre.”
Majd így folytatja:
„Kérem, miniszterelnök úr, hogy mielőbb jelezze a helyszínt és az időpontot, ahol letehetik a békés, emberséges Magyarország alapjait, és beszélhetnek végre közös dolgainkról.”
De mi ez, ha nem politikai naivitás retorikai szentimentalizmusba csomagolva? Miféle „közös dolgokról” kívánna beszélgetni egy autokratával, akinek egész politikai pályája az antagonizmusra, a kontrollra, a cinikus kizárásra épül? Hogyan lehet „békés, emberséges Magyarország” alapjait egy olyan hatalom képviselőjével letenni, amely épp e békét és emberséget számolta fel módszeresen az elmúlt másfél évtizedben?
Ez az ajánlat nem meghaladja a rendszert, hanem annak retorikai túlélőcsomagját bontja ki új csomagolásban. A „beszélgetés” ebben az értelemben nem közéleti áttörés, hanem annak szimulálása. Aki azt hiszi, hogy az autokrata meggyőzhető, hogy az igazság párbeszédből születik ott, ahol a diskurzus maga a legitimáció eszköze, az nem kritikát gyakorol, hanem asszisztál.
A rezsim nem beszélget, hanem elnyel – és aki a rendszer szótárából válogat, már nem kívülről kritizál, hanem belülről tartja fenn. Az ilyen ellenzékiség nem veszélyes a hatalomra – csak a reményre.
Orbán Viktor nem fog beszélgetésbe bocsátkozni – nem gyávaságból, hanem mert a hatalmi logikája szerint semmi szüksége rá. Az autoriter rendszer természeténél fogva nem vitázik, hanem ural, és a párbeszéd színlelését is csak akkor engedi meg, ha az kontrollált és kockázatmentes. Magyar Péter pedig hiába próbálná az elmaradó vitát úgy beállítani, mintha ő lenne az egyenes és bátor kihívó, szemben a megfutamodó miniszterelnökkel – ezzel csak a saját szerepét heroizálja, semmint a rendszer lényegét érinti.
A „bátor harcos”, a „beszélgetés”, a „közös dolgok”, a „békés Magyarország” mind olyan kulcsszavak, amelyek első hallásra konszolidáló, sőt reményteli üzenetet hordoznak – valójában azonban retorikai díszletek, amelyek nem kérdőjelezik meg az autoriter struktúra lényegét, csak új színt húznak a régire.
Magyar Péter a hatalom ellenében ígér fellépést, de annak nyelvén szólal meg. A rendszert bírálja, de annak önképeit használja. Ez a retorikai kettősség nem felszabadít, hanem elfed: egy ismerős struktúra átcsomagolt változatát kínálja, új tartalom nélkül. A támogatók pedig – ha nem is tudatosan – ennek a csapdának válnak áldozataivá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.