Szerző: AMERIKAI NÉPSZAVA
2025.08.23.
A történelem nem ismétli önmagát, mégis bizonyos minták, reflexek és játszmák rendre visszatérnek – más szereplőkkel, új szavakkal, de ugyanazzal az érzelmi és társadalmi logikával. Orosz József „Politikai illúziók és vezérképzetek: az illúzió politikája és a vezérképzet újratermelődése Magyarországon” című tanulmánya azokat a jelenségeket vizsgálja, amelyek sokunkban élnek: hogyan válhat a vezér nem csupán ki- vagy megválasztott vezetővé, hanem közösségi szükségletté, biztonságot ígérő szimbólummá egy megrendült világban. A tanulmány azoknak szól, akik nem elégszenek meg a felszíni politikai események értelmezésével, hanem a mögöttes társadalmi folyamatokat és emberi viszonyokat is meg kívánják érteni.
Az Amerikai Népszava hétfőtől kezdve, tematikus csoportosításban, négy napon
keresztül közli a tanulmány húsz fejezetét, majd a sorozat végén e-book formában is
elérhetővé teszi a teljes művet. Ez a munka nem politikai portré, nem publicisztika, nem
politikai kommentár – hanem elemzői megközelítés. A tanulmány vizsgálja, miért
keressük újra és újra egyetlen emberben a megoldást, miért bízunk inkább a vezérben,
semmint az intézményekben vagy a párbeszédben. Nem hagy figyelmen kívül olyan
magyar online sajtóorgánumokat sem, amelyek függetlenségüket hirdetik, mégis
cinkossá váltak a vezérképzet és -igény kialakításában. Orosz József következtetése
egyértelmű: a vezérkép nem csupán a hatalom eszköze, hanem a társadalom mélyebb
válságának lenyomata.
Az egyes fejezeteket majd George Grosz és Otto Dix karikatúrái illusztrálják. Grosz és
Dix a 20. század eleji német expresszionizmus és az új tárgyilagosság (Neue
Sachlichkeit) meghatározó alakjai voltak, akik műveikben kíméletlen társadalomkritikát
fogalmaztak meg. Grosz groteszk, torzított figurái a kor politikai és erkölcsi romlottságát
tükrözik, míg Dix nyers realizmusa a weimari társadalom cinizmusát mutatja be.
Mindketten a hatalom és a társadalmi képmutatás leleplezői voltak, művészetükkel
egyszerre provokáltak és dokumentáltak. Illusztrációik nem pusztán képek, hanem
morális diagnózisok, amelyek a mai média- és politikai valóság tükrében is aktuálisak.
Miért fordul a magyar társadalom újra és újra egyetlen ember felé, mintha tőle várná a megváltást? Miért hisszük, hogy majd jön valaki, aki rendet tesz, felszámolja a korrupciót, megállítja a lecsúszást és erkölcsi megtisztulást hoz? Orosz József tanulmánya ennek a visszatérő vágyakozásnak jár utána: annak a kollektív illúziónak, amely a csalódásokból, a kiábrándultságból és a demokráciába vetett bizalom megingásából táplálkozik. A vezér iránti igény nem csak diktatúrák sajátja. Amikor a demokrácia kiüresedik, intézményei gyengülnek vagy hitelüket vesztik, a társadalom könnyen kapaszkodót keres – és gyakran egyetlen emberben találja meg. Így születik meg a „megváltó” alakja, akit nem csupán megválasztani, hanem követni kell. A tanulmány azt is megmutatja, hogy a karizmatikus vezető figurája nem magától emelkedik ki: tudatosan felépített politikai szerep, amelyet propaganda, kommunikációs stratégia és marketing táplál. A közélet ilyenkor fokozatosan átalakul: a polgárból hívő lesz, a politikából érzelmi azonosulás, a viták helyét pedig a lojalitás veszi át. A most közölt fejezetek azt a folyamatot tárják fel, amelyben a demokrácia lassan nézőtérré változik: ahol már nem alakítjuk a történéseket, csupán tapsolunk – vagy fújolunk. Ez a könyv nemcsak arról szól, mit tesz a hatalom, hanem arról is, mit engedünk meg mi.
Orosz József tanulmányának újabb fejezetei azt a kérdést járják körül, miért tér vissza újra és újra a magyar politikai kultúrában a megváltó vezér iránti vágy. A szerző rámutat: a vezérkép nem csupán reflex, hanem gondosan felépített szimbolikus konstrukció, amely érzelmi és esztétikai mintázatokon keresztül válik politikai legitimációvá. A politika egyre inkább arcokra és karakterekre épül, nem intézményekre vagy programokra – miközben a társadalom leegyszerűsítő válaszokat keres a komplex világ kihívásaira. Ez a vágyódás nemcsak politikai illúzió, hanem pszichés menedék is: érzelmileg megnyugtató kapaszkodó a bizonytalanság közepette. A kollektív pszichológia így a döntéshozatal egyik fő motorjává válik: a polgár hajlamos saját felelősségét egyetlen vezetőre ruházni. Ezzel azonban a látszólag új alternatívák is gyakran a status quo-t erősítik, hiszen a személyi megoldások helyettesítik az intézményi megújulást. A tanulmány hangsúlyozza: a demokratikus társadalom alapja nem a karizmatikus vezető, hanem a kritikus gondolkodás, a szilárd intézmények és az élő, vitázó nyilvánosság. A „Ha nem ő, akkor ki?” típusú gondolkodás csapdája épp abban rejlik, hogy hamis alternatívát kínál. Orosz József írása arra figyelmeztet: amíg reményeinket kizárólag egyetlen emberhez kötjük, addig a valódi demokratikus megújulás elmarad.
- Mélyállam, manipuláció és a politikai illúzió – Orosz József tanulmányának 3. része
Orosz József tanulmányának újabb fejezetei három összefüggő jelenséget vizsgálnak: a mélyállam kiépülését, a vezér utáni vágy történelmi és pszichológiai gyökereit, valamint a média szerepét a politikai illúziók fenntartásában. A szerző bemutatja, miként alakult ki Magyarországon egy olyan hatalmi struktúra, amely a formális intézményrendszert a Fidesz érdekeinek rendelte alá: a választási mechanizmus mellett a jogállamiság, az igazságszolgáltatás, a média és az államapparátus mélyrétegei is a politikai kontroll eszközeivé váltak. A tanulmány központi kérdése, hogy Magyar Péter és a Tisza Párt valóban képesek lehetnek-e nemcsak kormányváltást elérni, hanem rendszerszintű fordulatot is hozni. Intézményi garanciák, új alkotmányozás és demokratikus kontroll nélkül minden változás ideiglenes marad – a tét tehát nem csupán a kormányzati váltás, hanem a politikai jövő alapjainak újragondolása. Orosz rámutat, hogy a vezér utáni vágy nem Orbán Viktor korszakának sajátossága: sokkal mélyebb, történelmileg ismétlődő reflex. A magyar politikai kultúrában rendre vezéreket váltunk, nem rendszereket, miközben a demokratikus intézmények gyengék maradnak. A Magyar Péter körüli karizmavezérelt remény sem kivétel, hanem e reflex folytatása. A tanulmány arra is figyelmeztet, hogy a média – különösen az online szerkesztőségek – egyszerre lehetnek a kritikus közbeszéd őrei és a vezérkultusz cinkosai. Ugyanazok a platformok, amelyek karaktergyilkosságot folytatnak bizonyos szereplőkkel szemben, másokat látványosan építenek, így akaratlanul is hozzájárulnak a vezérképzet újratermeléséhez. A fejezetek közös tanulsága: valódi politikai megújulás csak akkor lehetséges, ha a társadalom túllép a „megváltó vezér” illúzióján, és képes önálló, intézményekre épülő önképviseleti formákat kialakítani.
Orosz József tanulmányának következő három fejezete szoros egységet alkot: mindhárom azt mutatja be, miként rögzült a magyar politikai kultúrában a vezérképzet, és hogyan torzítja el a demokratikus alternatíva lehetőségeit. A kollektív emlékezet csapdája című fejezet a magyar történelem feldolgozatlan traumáira – Trianon, megszállások, forradalmi vereségek – világít rá. Ezek a veszteségek kollektív frusztrációt szültek, amelyet a közösség újra és újra egyetlen vezető alakjára vetít ki. Így a politikai lojalitás intézmények helyett személyekhez kötődik, a demokratikus önszerveződést pedig a vezérkultusz szorítja háttérbe. Az Alternatív valóság és a demokratikus alternatíva torzulása azt mutatja be, hogy ez a minta a jelenben is folytatódik. A Tisza Párt és Magyar Péter jelensége nem rendszerszintű megújulást kínál, hanem a NER logikájának ellenzéki újratermelését. A sérelmi politika, a morális binaritás és a bűnbakképzés ugyanazokat a sémákat követik, mint a kormányzati kommunikáció – csak más szereplőkkel. Valódi pluralizmus és deliberatív vita helyett így az alternatív valóság is az autoriter nyelvi és érzelmi struktúrákat ismétli. A most közölt harmadik fejezet a magyar online média szerepét vizsgálja a vezérképzetek megerősítésében. A közösségi média algoritmikus logikája, a véleménybuborékok, a „lájkbajnokság” és a „horse-race” típusú újságírás mind hozzájárulnak a politikai infantilizációhoz és a kritikai diskurzus elsorvadásához. Vásárhelyi Mária elemzései és nemzetközi példák is rávilágítanak: a média gyakran – szándékosan vagy akaratlanul – részesévé válik annak a mechanizmusnak, amely karizmatikus vezéreket épít vagy rombol. Így a függetlenség illúziója mögött sokszor cinkosság rejlik, amely tovább szűkíti a demokratikus nyilvánosság terét.
Orosz József tanulmányának utolsó három fejezete arra vállalkozik, hogy új alapokra helyezze a magyar politikai közösségről való gondolkodást. A „Karizma és köztársaság” című fejezet azt mutatja be, miként lehet a személyi lojalitás és a vezérkultusz helyett egy új köztársasági ethoszt teremteni, amely a közös részvétel és a politikai szenvedély erejére épít. A „Narratív politika és karizmatikus uralom” az úgynevezett Dark Enlightenment (Sötét Felvilágosodás) gondolatkörén keresztül elemzi, hogyan szivárognak be a 21. századi populista és autoriter politikákba a vezérközpontú logikák, s miként jelenik meg ugyanez a mintázat a mai magyar nyilvánosságban és Magyar Péter felemelkedésében. A zárszó végül kimondja: a valódi politikai fordulat nem új vezérek felemelkedéséből fakad, hanem abból, ha a társadalom képes lesz túllépni a megváltó vezetők illúzióján, és a részvétel, a pluralizmus és a kollektív felelősség kultúráját választja. Ez a hármas egység nemcsak diagnózist ad a magyar politikai kultúra mélyrétegeiről, hanem utat is mutat: a köztársaság nem a vezér helye, hanem a cselekvő polgárok közösségéé. Ahogy ígértük, a tanulmány hamarosan teljes egészében, e-book formájában is elérhető lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.